Sok ezren merültek előadásnak hirdetett hangos gondolkodásába. Tanúskodott holtakért és élőkért, a keresztények és zsidók közös ellensége, a rasszizmus ellen. Mert "nem szabad csendben maradni, nem szabad megnémulni". Meghallgatták - a többiben kétkedhetünk. Ami lehangoló, mert Wieselnek igaza van: a döntés mindig a mi kezünkben van. Akkor is, ha nem öröm bizonyos kezekben látni.

Akik felmérték történeteinek mélységét, úgy dönthettek, elmondják megint: minden ember egyetlen faj, a Homo sapiens tagja, legyen bármilyen vallása, bőrszíne, éljen bármely kultúrában, bármely szociális körülmények között. És ha valahol bármilyen kisebbséget üldözni kezdenek, az az emberiség szégyene.

A holokauszt nem egyszerűen kulturális vagy hatalmi-politikai rémtett, hanem civilizációs botrány. Wiesel szerint fekete lyuk a történelemben, az időben. Annak idején, a washingtoni Holokauszt Múzeum avatásán mély csend kísérte Wiesel felhorkanását, hogy képtelen megérteni, miért nem bombázták a szövetségesek a világháborúban Auschwitzot? Magyarázat sok akadt. Közülük a legfontosabb: nem volt meghatározó háborús szempont a holokauszt. Magyarázd meg a lágerlakónak: hogy ha az lett volna, baj lett volna. Mert mindenestől akarták kiirtani a nácizmust. Az okot eltiporni, nem csupán az egyik vagy másik következményt. Ha nem így van, elég lett volna "szépen megkérni" a náci államot, ne tessék már XX. századi találékonysággal, ipari módszerekkel kiirtani embertársainkat. Minden más amúgy maradhat. A civilizációról volt szó, nem egy ország politikai berendezkedésének undorító gyakorlatáról.

Hitler igazsága annak az igazsága, aki megint egyenruhát, bakancsot húz, s kemény egységben zakatolja a főutcák kövezetén, hogy a demokrácia puhány. Igen, könnyebb parancsszavak nyomán, üres fejjel egyszerre mozdulni, mint önállósággal bajlódni. Puhány a demokrácia, de göcsörtös puhányság ez. Diktatúrában törvényt lehet hozni: tilos lefűrészelni a nagyapám Duna-parti emlékmű-cipőjét. Demokráciában nem lehet felülről megszabni a civilizáció értékeit és mértékeit. Ott szabadnak kell lennie mindenkinek. Gondolkodni kell. Dönteni. A közösségnek normákat megélnie. Ez a civilizáció szabadsága. Rettentő teher. Ezért aztán értelmetlen törvényeket sürgetni - még Wieselnek is az államfőnél - a holokauszt tagadása ellen, mert akkor csak a barbárság törvénykezésének tükörképét alkotjuk meg. A szabadság védelme nevében csonkoljuk a demokráciát. A barbárokhoz igazodunk.

A törvény nem segít. A gyűlölet nemcsak az ember - mint Wiesel mondja -, hanem a társadalom genetikájában is tenyészik, civilizációja tökéletlenségében mutatkozik meg. Lapul az emberben és közösségében. Átitatja. Nyíltan is rejtőzködik, mert nincs kollektív ártatlanság és nincs kollektív bűnösség. Az ártatlant éppoly nehéz feltalálni, mint a bűnös nyomára bukkanni. Mutass Hitlerre, mögötte arctalan milliók.

Jobban hiszek a kérdésekben mint a válaszokban - mondja Wiesel. Auschwitz után a zsidóság - s nyomában minden kisebbség - megtanult merni kérdezni. Ezért nem lehet megismételni. És ezért nem lehet elfelejteni.

Elie Wiesel elutazott, az általa szívszorongatónak mondott helyzet maradt. A többség vajon mer-e kérdezni?