Az energiafüggetlenség fogalma nem az elmúlt napokban született és nem is nálunk. Andris Piebalgs uniós energetikai biztos az idén februárban úgy nyilatkozott, egy generáción belül meg kell teremteni a minél nagyobb mértékű energiafüggetlenséget Európa számára. Kontinensünk növekvő energiafogyasztását és importkitettségét tekintve ezek a mondatok nagyon is indokoltak. Az érdemi cselekvést azonban behatárolja, hogy az EU nem rendelkezik közös energiapolitikával. Jogi értelemben legalábbis biztosan nem. Hiába van a most életbe lépő lisszaboni szerződésben külön energetikai fejezet, ha az uniós döntési jogkörök nem váltak erősebbé. Érdemi jogkörök híján a közös energiapolitika ma inkább csak a szóvirágokból, mintsem tettekből áll. A szolidaritást ösztönző nyilatkozatokkal tengert lehet rekeszteni, de a részben energetikai beruházásokra megálmodott uniós gazdaságélénkítési csomag több forrást biztosít a régi tagállamoknak, mint a volt szocialista országoknak. Annak ellenére, hogy a kelet-európai térség az energiaellátásban végletesen kiszolgáltatott. Hiába emlegetik unos-untalan az energiahatékonyság fejlesztését, az ezzel kapcsolatos beruházások egyáltalán nem kaptak szerepet a gazdaságélénkítési csomagban, noha a hatékonyabb energiafelhasználás hozhatná a leglátványosabb eredményeket az energiafüggetlenség terén. Az új tagországok lakóépület-felújításait támogató programok például különösen szembetűnő eredményekkel kecsegtetnének.

Az EU-t a következetlenség mellett a megosztottság is jellemzi. A tagállamok kétoldalú különalkukba kapaszkodnak, s a legtöbbször nem tudnak ellenállni a megosztásra irányuló törekvéseknek. Abba a hitbe ringatják magukat, hogy közös fellépés nélkül is lehet garantálni az energiaellátás biztonságát. Az elmúlt évek megmutatták, hogy ez hiú ábránd. A „kölcsönös függés” merő illúzió. Az energiatermelő államok következetesen arra törekednek, hogy a mai viszonylagos kölcsönösség Európa egyoldalú függőségévé váljon. Ehhez persze partnerek is kellenek, elég, ha a Bismarck kancellári székét egy Gazprom leányvállalat vezetői posztjára cserélő Gerhard Schröderre gondolunk.

A megosztottságot pár biztató kezdeményezés próbálja ellensúlyozni. Ezek közé tartozik az új uniós gázellátási irányelv, amely elfogadása esetén megkönnyítheti, hogy a tagállamok egymás segítségére siessenek ellátási zavarok esetén. De a jogszabályi keretek önmagukban sosem fogják feloldani a súlyos importfüggőség dilemmáját. Az alternatív szállítási útvonalak megteremtése tehát elodázhatatlan feladat az EU számára.

Ha elfogadjuk legitim célként az EU törekvését az energiafüggetlenségre, akkor Magyarország esetében kiváltképp el kell fogadnunk. Brüsszelben kongatják a vészharangot, hogy az unió függősége nehogy elérje évtizedes távlatban a 70 százalékot. Magyarország pedig a gázellátását tekintve már most is 80 százalékban Oroszországtól függ. A rekordmértékű kiszolgáltatottság következetlen és sodródó politikával párosul. Ez tetten érhető már az intézményi struktúrában is. Ember legyen a talpán, aki követni tudja, melyik minisztérium és mely politikus felel az energiapolitikáért. A jelenleg érvényes energiapolitikai koncepciót előterjesztő minisztérium már nem is létezik, és a felelős államtitkár is távozott a posztjáról. A hosszú távú tervezést ezen a területen is elnyomta a napi kommunikációnak alárendelt, eseti döntéshozatal. Órák alatt összefércelt rendeletek mozgatják a magyar energiapolitikát.

A fejetlenség jellemző minden területre, amely szerepet játszhatna az energiafüggetlenség elérésében. Szemléletes példa a liberalizáció, amelynek elvben erősítenie kellene a piaci versenyt. A kormánynak azonban sikerült úgy vegyítenie a liberalizációt az államilag kontrollált kereskedelemmel, hogy a két modell hátrányait ötvözték, előnyeit pedig elvesztették. A szolgáltatóváltás szabadsága a fogyasztók számára írott malaszt maradt. Igazat adhatunk az iparági szereplőknek is, akik az évszakonként változó rendeleteket látva inkább nem indítják meg a szükséges beruházásaikat.

Az energiafüggetlenségről szóló vitának a gázellátásban lenne tétje leginkább. Ám a kormány hallgat arról, hogy milyen keretek között képzeli el a magyar gázimportot 2015 után. A jelenleg érvényes hosszú távú importszerződés ugyanis pár éven belül lejár. A környező országok (cégeinek) legtöbbje pedig már újratárgyalta a hasonló szerződéseket. Arról is rég lemondhattunk, hogy egy irányba mutató döntéseket találjunk az alternatív szállítási útvonalak (Déli áramlat és Nabucco) ügyében.

A függőséget enyhíthetné az energiahatékonyság fejlesztése és a megújulók energiaforrások támogatása is. Ám a lakossági energiahatékonysági programra elkülönített források az elmúlt években csökkenő tendenciát mutattak. A hazai megújuló energiatermelés még mindig elsősorban fatüzelést jelent, a támogatási keret nagy részét pedig felemészti a kapcsolt gázüzemű termelés támogatása. A sok lehetőséget rejtő geotermikus energia nem részesül állami dotációban, a szélenergiával kapcsolatos ambíciók pedig elvesznek a változó szabályozók dzsungelében. Pedig a zöldenergia terén jelentős kihasználatlan lehetőségekkel rendelkezünk, s ezek kihasználása nélkül nem enyhíthetjük az ország kiszolgáltatottságát.

Brüsszel nem fogja és nem is tudja megoldani a mi problémáinkat. A jövőbeni kormánynak ezen a téren is kezdeményező szerepet kell vállalnia. A magyar döntéshozóknak hat alapvető célt érdemes kitűzniük maguk elé. Ezek együttes szem előtt tartásával adhatunk tartalmat az energiafüggetlenség fogalmának.

Mindenekelőtt: aktív diplomáciával enyhítenünk kell a gáztól való függőségünket. Alternatív szállítási útvonalakra van szükség. Olyanokra, amelyek új forrást is jelentenek. E törekvéseket nemzetközi szerződésekkel kell alátámasztani, egyúttal ösztönöznünk kell a regionális energiahálózatok összekötését is.

Másodszor: mindenki számára érzékelhetővé kell tenni a piacnyitás előnyeit. A liberalizációnak áremelkedés és áramkimaradás helyett valódi versenyt, választási lehetőséget és javuló szolgáltatást kell jelentenie. Meg kell hallani a fogyasztók hangját, akik elviselhető árakat szeretnének. De meg kell hallanunk az ágazat szavát is, mely az áthatolhatatlan rendeletdzsungel helyet hosszú távon is kiszámítható szabályozásért kiált. A valódi verseny és a függetlenség egymást feltételező fogalmak.

Harmadszor: fejleszteni kell az energiahatékonyságot. A létező támogatási programok, így a nemzeti energiahatékonysági program megerősítése elodázhatatlan feladat. Az energiahatékonyság fejlesztése komoly lehetőség a munkahelyteremtésre is.

Negyedszer: meg kell erősíteni a zöldenergia szerepét. Világos, átlátható szabályozás kell ahhoz, hogy a zöldenergia a jövőben támogatás nélkül is életképes alternatíva legyen. Úgy kell módosítani a támogatási rendszert, hogy azokat a megújuló forrásokat támogassa, amelyek valóban megfelelnek a fenntarthatóság követelményének, és amelyek tekintetében jó adottságokkal rendelkezünk. A rendszerstabilitási szempontok figyelembevételével egyszerűsíteni kell a megújuló forrásokra vonatkozó engedélyezési eljárást és a hálózathoz való hozzáférést.

Ötödször: hatékonyabban és ésszerűen kell felhasználni a bőségesen rendelkezésre álló uniós fejlesztési forrásokat. Elfogadhatatlan, hogy a vonatkozó operatív programnak csupán elenyésző részét fordítják megújuló energiaforrások támogatására. Ép ésszel nehezen értékelhető projektek, 40 centis kilátók helyett oda kell irányítani a fejlesztési pénzeket, ahol igazán hatékonyan érvényesülhetnek. A zöldenergia és az energiahatékonyság ilyen területek.

Végül, hatodszor: a kiváló hazai szakemberek közreműködésével újra át kell gondolni az atomenergia szerepét. Meg kell haladni a támogató parlamenti állásfoglalás általánosságait. Az atomenergia nem lehet zárt ajtók mögött hozott döntések tárgya.

Az uniós tagországok legtöbbje megtette már az első lépéseket az energiafüggőség felszámolására, Magyarország sem tehet másképp. Az energiafüggetlenség nem befelé fordulást és lezárt határokat jelent, csupán annyit, hogy a magunk urai vagyunk.

A szerző az Európai Parlament lépviselője (Fidesz)