Oltás és felelősség
A járvány kezdetén az emberek tömegesen rohanták meg feleslegesen a patikákat antivirális készítményekért, a közvélemény megnyugtatására hőkamerákat kellett működtetni a repülőtéren, a hírműsorok heteken át szinte kizárólag ezzel a témával foglalkoztak izgatott tudósításokban. Ezután átlendült az inga, s ahogy a járvány kikerült a hírszolgáltatók érdeklődési köréből, mert a végzetes kimenetelű esetek száma nem nőtt drámai mértékben, úgy kezdett terjedni az a nézet, miszerint az egész fel van fújva, nincs is különösebb veszély, a nemzetközi mozgósítás csak a politikusok, a gyógyszergyártók stb. érdekét szolgáló hisztériakeltés.
Ugyanez az ingamozgás figyelhető meg az oltóanyaggal kapcsolatban is. A nyár elején még az foglalkoztatta a riadt közvéleményt, hogy a kormány vajon képes lesz-e és mikorra elegendő oltóanyagot gyártani. De mire a vakcinák elkészültek, fordult a kocka, őszre az a hang vált uralkodóvá, hogy az oltóanyag veszélyes, de legalábbis fölösleges. (S akkor az oltással beültetett csipekről s egyéb összeesküvésekről szóló ostobaságokat még nem is említettük.)
Nem csak Magyarországon voltak hasonló jelenségek. Ilyen helyzetekben valószínűleg lehetetlen tökéletes kommunikációt folytatni. A kormányoknak egyszerre kellene nyugtatóan fellépniük, hogy ne alakuljon ki pánik, az emberek ne vegyenek be csak úgy gyógyszereket, s megértsék, miért kell várni az oltóanyag előállítására több hónapot. Ugyanakkor nem szabad elaltatniuk a veszélyérzetet sem, mert az az oltási hajlandóságot csökkenti. Nos, ez hazánkban sem sikerült. Mindenesetre biztosan nem volt szerencsés, hogy az intenzív kampányt nem előzte meg az oltóanyag alkalmazhatóságát rögzítő, széles körű szakmai konszenzus megteremtése, és nem született meg időben a szakmai ajánlás. Különösen sajnálatos ez, mert Magyarország a világ azon szerencsés országainak egyike, amely rendelkezik a járvány megakadályozására alkalmas gyártási háttérrel. Így történhetett meg, hogy – a várandós anyák beolthatóságának tekintetében – ellentmondóan nyilatkozott az egyazon minisztérium felügyelete alá tartozó tiszti főorvos és a szakmai tanácsadó testület egyik tagja. Ez a rosszul kezelt vita nagy károkat okozott. A nyilvánosságot persze nem az érdekelte, hogy a nézetkülönbség egy szűk csoportra korlátozó-
dott, ami a lakosság kilencvenvalahány százalékát nem érinti, a gyanakvásnak és a bizalmatlanságnak komoly tápot adott, hogy az oltóanyaggal kapcsolatban egy (aztán több) orvos beszélt valamiféle kockázatról. Sokan gondolhatták, hogy ha egy orvos nem ajánlja az oltást (még ha csak a várandósoknak is), akkor mégis lehet valami a terjedő szóbeszédben. Nem segítette a bizalom helyreállítását, hogy a vitát a kormány nevében megszólalók becsszóalapon akarták eldönteni, miközben a vakcina hivatalos alkalmazási előirata nem foglal állást a terhesség alatti olthatóság tárgyában. Ennek egyszerű az oka: gyógyszeres kísérletek terhes nőkön csak kivételes esetekben és rendkívüli engedélyezési feltételek mellett folytathatók, amire járványhelyzetben nincs lehetőség, ezért az alkalmazási előiratban nem szerepelhet olyan kitétel, amely ebben a körben az oltást ajánlja.
Az oltással kapcsolatos általános elbizonytalanodást erősítette a háziorvosok egy részének tanácstalansága. Az emberek inkább hallgatnak a háziorvosukra, mint a tévében nyilatkozó politikusokra vagy szakemberekre. A háziorvosok pedig úgy érezték, hogy magukra maradtak ebben a vitában. Némely reakciójuk talán túlzó volt, de érthetőek a kétségeik is: nem az ő dolguk dönteni abban, amiben a specialisták sem értenek egyet, és az alkalmazási előirat sem igazít el.
A jogi helyzet viszont egyértelmű. A gyógyszertörvény kimondja, hogy a gyógyszer, jelen esetben a vakcina, alkalmazásának általános felelőssége a gyártót terheli, ha az orvos a terméket az előírásoknak megfelelően alkalmazza. Ha az orvos nem talál kizáró okot (az illető nem lázas, nem allergiás valamelyik összetevőre stb.), s az oltást beadja, akkor az esetleges egészségkárosodásért a gyártó a felelős és nem az orvos. A probléma az, hogy olyan felhasználás esetén, amire az alkalmazási előirat nem ad iránymutatást (mint a várandósság esetére), ott a gyártó joggal háríthatja el a felelősséget. Hiszen ő arra a körre nem vállalt garanciát.
Akkor tehát indokolt-e egyes háziorvosok mai napig hangoztatott félelme, hogy súlyos mellékhatások jelentkezése esetén ők nézhetnek majd a kártérítési perek elébe? Mondhatják-e, hogy ezért nem vállalják az oltást? A kérdésekre a válasz: nem. Mivel az esetek túlnyomó többségében az alkalmazási előirat megfelelő tájékoztatást nyújt, a szakmai szabályokat követő ellátás esetén az orvos nem vonható felelősségre. Ha a protokollokat nem tartja be (nem tájékozódik az ellenjavallatokról, nem megfelelően adja be az oltást, nem tartja be a tárolási szabályokat stb.), akkor igen, de ez minden ellátásnál így van, ez a felelősség a hivatás gyakorlásából következik. De nem vonható felelősségre a háziorvos akkor sem, ha terhes nőket olt be. Az egészségügyi ellátás megszervezéséért felelős miniszter és a tiszti főorvos ugyanis a felelősségre is kiható nyilatkozatokat tett, amikor az oltás beadását ebben a körben nyilvánosan ajánlotta. Az alkalmazási előirat úgy fogalmaz: „A
vakcina terhes nők körében történő alkalmazásának előnyeit és lehetséges kockázatait az oltó orvosnak kell mérlegelnie a hivatalos ajánlások figyelembevételével.” Amikor a miniszter úgy nyilatkozik, hogy „egyértelműen kijelenthető, hogy a terhes nőket be lehet oltani a magyar új influenza elleni vakcinával”, és a tiszti főorvos erre a körre vonatkozóan is kijelenti, hogy „az oltóanyag teljesen veszélytelen”, akkor ez – álláspontunk szerint – hivatalos ajánlásnak minősül. A támogató vagy ellenző véleményt megfogalmazó, nem perelhető tudósokkal szemben ők nem magánszemélyként, hanem hatóságként nyilatkoznak. Ha egy kismama az oltás miatt (ami nagyon valószínűtlen!) károsodást szenvedne, akkor az idézett nyilatkozatok megalapozhatják a kárpótlási igényt az állammal szemben.
Mindebből és a hatályos jogszabályokból az következik, hogy a háziorvos nem tagadhatja meg az oltás beadását, ha pontosan meghatározott szakmai ellenérvek nem merülnek fel. Ha mégis megteszi, akkor okkal számíthat negatív jogkövetkezményekre. Épp ebben az esetben valósulhat meg az, amitől a háziorvosok tartanak: ha szakmailag nem bizonyított veszélyekre hivatkozva beszélnek le valakit az oltásról, és az a vírustól súlyos beteg lesz, akkor eséllyel indíthat pert az oltást megtagadó vagy arról lebeszélő háziorvos ellen. A perben az orvosnak kellene bizonyítania, hogy az illetőt az oltás biztosan nem védte volna meg, illetve hogy az oltási szövődmények még súlyosabb következménnyel jártak volna. Mindezt tudományosan aligha lehet alátámasztani, és az Országos Epidemiológiai Központ módszertani levelét megvizsgáló bíróság aligha a háziorvosnak adna igazat. Még egyértelműbb a helyzet, ha az oltásról lebeszélt személy esetében a betegség végzetes kimenetelű lesz, hiszen milyen szövődmény lehetne a halálnál súlyosabb?
A háziorvosok akkor járnak el helyesen, ha kimerítő és tárgyilagos tájékoztatást nyújtanak a járvány veszélyeiről és az oltás esetleges szövődményeiről. Ha nincs kontraindikáció, akkor az oltásra jelentkezőt nem beszélhetik le az oltásról. Viszont a hatályos jogszabályok arra sem kötelezik őket, hogy a tanácsot kérő bizonytalanokat rábeszéljék az oltásra. Mivel az oltást az állam nem tette kötelezővé, ennek mérlegelése, ha a polgár nem kéri, jelenleg az orvos szakmai autonómiájának a része. A szakmai autonómia szempontjait ugyanakkor jelentősen befolyásolja a szülészeti szakmai kollégium friss állásfoglalása, amely az oltás beadását kifejezetten ajánlja. Ha az állam el akarná vonni ezt a mérlegelési lehetőséget az orvosoktól (és egyben az állampogároktól), akkor a járványhelyzetre való tekintettel – legalább a legveszélyeztetettebbek tekintetében – kötelező védőoltást rendelhet el.
Nem kötelező oltások esetében az állam minden egyes ember személyes felelősségére bízza a döntést. Az orvosoktól, a járványügyi és infektológiai szakértőktől elvárható, hogy ezt a döntést tudományos információkkal segítsék. A kormányzattól elvárható (lett volna), hogy a legyártatott gyógyszereket időben eljuttassa a patikákba. De nekünk magunknak kell mérlegelnünk, hogy a legtöbbünk esetében semmilyen, néhányunknál nagyon enyhe szövődménnyel járó oltást tartjuk „veszélyesebbnek”, vagy azt a járványt, amely jó esetben csak néhány napos, de a lehetséges oltási szövődményeknél így is súlyosabb betegséget okoz, rosszabb esetben pedig súlyos komplikációt, esetleg tragédiát. Láthatjuk, ez a veszély éppen a kismamákra leselkedik leginkább. Érdemes megfontolni azt is, hogy a kórházi struktúrát a világ egyetlen országában sem járványhelyzetekre tervezik, a kapacitások végesek, lehet, hogy szükséghelyzetben épp nekünk nem jut már hely az intenzíven. Ebbe a mérlegelésbe okkult tanok hirdetőit vagy politikai szimpátiát bevonni olyan betegség, amelyen nem segíthet az orvostudomány.
Dr. Baraczka Mariann a HealthCapital vezérigazgatója, az Egészségügyi Minisztérium volt szakállamtitkára, Dr. Horváth Ágnes a HealthCapital vezető tanácsadója, volt egészségügyi miniszter
