Senki sem tagadja, legkevébé Obama, hogy Afganisztánban hatalmas kihívással kell szembenéznünk. A háború évtizedei részekre szaggatták és szörnyű nyomorba taszították ezt az országot. A tálibokra jellemző gerilla harcmodor - házilagos robbanószerkezetekkel, az utak mentén elhelyezett bombákkal - súlyos áldozatokat, sok életet követel: ártatlan afgánokét és a nemzetközi haderő katonáiét.

Azok a források azonban, amelyek 2010-ben rendelkezésre állnak majd, kivételes lehetőséget kínálnak arra, hogy megtörjük a tálib felkelés támogatását. Az újabb amerikai csapatok az év elején érkeznek, a britek pedig további másfél ezer katonát küldenek valamivel több, mint egy év múlva. Reméljük, ez másokat is arra sarkall, hogy növeljék erőfeszítéseiket. És ott van az afgán nemzeti hadsereg, amelynek jelenlegi 94 ezres létszáma a jövő év végéig 134 ezerre emelkedik.

Ahhoz, hogy a pillanatnyi katonai sikerekből hosszú távú diadal legyen, egységesen ki kell állnunk egy világos katonai-politikai stratégia mellett. E stratégia kiindulópontja az a felismerés, hogy az afganisztáni siker elengedhetetlen feltétele az elhivatott, szigorú ideológiai irányítás alatt álló tálib harcosok elszigetelése a felkelők többségétől, azoktól, akik saját biztonságuk érdekében, pénzkereset, vagy hatalom és pozíció reményében támogatják a tálibokat. Amennyiben a felkelést sikerül felmorzsolni, az afgán állam megerősödhet annyira, hogy távol tartsa a hatalomtól a legelszántabb tálib harcosokat, akik búvóhelyet és támogatást nyújtanak a mögöttük álló al-Kaidának.

Hogy ezt a helyzetet felszámoljuk, újabb csapatokat kell odaküldenünk, akik megvédik a polgári lakosságot és elszigetelik a tálib harcosokat, mégpedig háromféle módon.

Először is segítenünk kell az afgán kormányt abban, hogy elnyerje a lakosság bizalmát. Az afgánok többsége nem akarja a tálibok visszatérését. Ám az afgán vidék falvaiban és völgyeiben élőknek a kabuli kormány nagyon keveset nyújt védelemből is, alapvető közszolgáltatásokból is, a tálibok visszatérésének veszélye pedig igen nagy, ezért kevesen állnak készen rá, hogy aktívan szembeforduljanak a felkelőkkel.

Ha ezen változtatni akarunk, meg kell győznünk az egyszerű afgánokat, hogy mi - a nemzetközi közösség - mindaddig az országban maradunk, amíg a legitim afgán hatóságok nem tudják garantálni a polgári lakosság biztonságát, az igazságszolgáltatás működését, az ország fejlesztését. Ez a jelentősége annak, hogy az amerikai elnök az afgán biztonsági erők és a kormány teljesítőképességének növelésére összpontosítja a figyelmet. Az, hogy hatékony tartományi és kerületi kormányzók legyenek az országban, ugyanolyan elengedhetetlen feltétele a sikernek, mint a katonai csapatok létszámának növelése. A tálibok már kinevezték árnyékkormányzóikat és felállították a bíróságaikat, amelyek, mégha kegyetlenül is, de gyorsan igazságot szolgáltatnak. Tehát nem csupán az a veszély áll fenn, hogy a Karzai-kormányzat katonai vereséget szenved, hanem az is, hogy kiveszik a kezéből a kormányzást.

Másodszor: Segítenünk kell az afgán kormányt abban, hogy reintegrálja a társadalomba a felkelőket, felkészítse őket arra, hogy céljaikért békés eszközökkel küzdjenek, s alkotmányos keretek között éljenek. A fokozott katonai nyomás ennek alapvető eszköze. Jelenlétünk erősítésével és célzott katonai műveletekkel emeljük a tálibok mellett való kitartás "árát", és késztetjük átállásra a felkelőket. Támogatnunk kell az afgán kormányt abban is, hogy a harcosoknak felkínálja a normális afgán társadalomba visszavezető utat. Minden reintegrációs programot az afgánoknak kell irányítaniuk, de az ehhez szükséges eszközöket a nemzetközi közösség tudja biztosítani, és ezt meg is kell tennie.

Harmadszor: Afganisztánnak újra kell építenie kapcsolatait a térségben. Az ország túl hosszú ideje szolgál geopolitikai sakktáblaként, amelyen külső erők vívják harcaikat. A megnövelt katonai jelenlét egyértelmű jelzés: a nemzetközi közösség elkötelezett amellett, hogy hatékony kormányzást biztosítson az országban, s olyan jövőt kínáljon Afganisztánnak, amelyben nem egy másik állam védenceként, hanem saját jogon válik független és biztonságos országgá.

Obama elnök döntése az amerikai csapatok szerepvállalásáról teret és erőt ad ahhoz, hogy céljainkért mindhárom területen nagyobb erőfeszítéseket tegyünk. A Gordon Brown által január 28-ra kitűzött londoni konferencia kidolgozza majd Afganisztán számára a következő egy-másfél évben nyújtandó segítség módját, s olyan nemzetközi támogatást szorgalmaz, mely az afgán biztonsági erők bővítésére, a központi és helyi kormányzat erősítésére, valamint a korrupció visszaszorítására összpontosít. Ugyancsak kulcskérdés az ország regionális kapcsolatainak javítása. Ki fogunk dolgozni egy afgán irányítású reintegrációs programot, amelyet a letelepedést segítő nemzetközi alap támogat, és figyelmünket a gazdaság és a szociális rendszer fejlesztésére összpontosítjuk. A konferencia arra is lehetőséget nyújt, hogy erősítsük a támogatás nemzetközi civil hátterét.

Az afganisztáni feladatok összetettek, és időbe telik a megoldásuk. De nem csupán a NATO hitelessége vagy Dél-Ázsia, a Közép-Kelet stabilitása múlik rajta, hanem saját polgáraink biztonsága is Európában és Amerikában. Az Egyesült Államok elkötelezettsége és elszántsága nyilvánvaló. Az már ránk tartozik, hogy felmérjük erőinket, forrásainkat, s megnézzük: mit tudunk még a közös erőfeszítéshez hozzátenni.

Végezetül: nem csupán újabb katonákat, hanem rendőröket, bírókat, kormányzati szakértőket, fejlesztési és mezőgazdasági szakembereket is kell Afganisztánba küldenünk, s egy pénzügyi alapot is létre kell hoznunk a reintegráció elősegítésére.

A szerző az Egyesült Királyság külügyminisztere