Álhallgatót vagy minőséget?
A felsőoktatási intézményekbe felvett hallgatók nagy része nincs tisztában a középiskolás anyaggal. Alig vannak olyanok, akik emelt szinten érettségiznek. Nagynevű intézmények kényszerülnek rá, hogy a hallgatók egy részének hónapokon át a középiskolás anyagot oktassák. Előfordul, hogy a felvett fizikushallgatók középiskolai érdemjegye egyes alaptárgyakból kettes vagy hármas volt. A felkészültségbeli különbségek óriási mértékben hátráltatják az oktatást. Az oktatók meg vannak győződve a felvett hallgatók jelentős részének alkalmatlanságáról, arról, hogy sohasem lesz belőlük szakember, és jelentős részük el sem jut a diplomáig. Mégis felveszik őket, mert az állami támogatás (a fejpénz) a hallgatói létszámmal arányos. Magyarországon túl sok a felsőoktatási intézmény, pl. Németországhoz viszonyítva. Sok új intézmény alakult, bővült, kapott egyetemi rangot. Az egyetemi tanárok hiányát sok helyen úgy oldották meg, hogy egy professzor akár öt intézménynél is teljes állásban és fizetéssel oktatott, s olykor csak videón küldte el az előadásait.
Amerikában az egyetemi oktató köteles minden előadását maga megtartani és meghatározott órákban a hallgatók rendelkezésére állni. Egyes helyeken bizony álegyetemek működtek álprofesszorokkal. Az utóbbi években a kormányzat valamelyest javított a helyzeten, de az még távolról sem rendezett.
Nincs álegyetem és álprofesszor álhallgató nélkül. Hallgatónak lenni jó, jár egészségügyi ellátás, utazási kedvezmény, s ha feketén dolgozik, senki sem kérdezheti meg, miből él, hiszen ő hallgató. Egy jó álhallgató időnként felvesz egy-egy könynyűnek ígérkező tárgyat és az intézménynek még érdeke is, hogy ne bukjon meg. Kell a fejpénz. Az álhallgatót nem érdekli, hasznos képzést kap-e, ha az élete legalább három évre meg van oldva. Az igazi álhallgató a vizsgát azzal kezdi, hogy megkéri a tanárt, írja be az egyest.
A felsőoktatási áltevékenység nemcsak az államkincstárt terheli meg hatalmas összegekkel, de a hallgatók jövőjét is tönkreteszi, hiszen a munkaadóknál egyes oktatási intézmények feketelistára kerülnek. A helyzetért nem az álhallgató felelős, ő a rossz rendszer terméke és kárvallottja.
A természettudományok területén óriási a tanárhiány. Országosan alig egy-két hallgató jelentkezik fizikatanárnak, de ebből még nem következik, hogy az egyetemet el is végzi, különösen nem, hogy elfogadható minősítéssel, az pedig már végképp nem, hogy tanárként fog elhelyezkedni. Amikor én jártam az ELTE-re, száz fő körüli évolyamok haladtak a matematika-fizika tanári diploma felé. A fizikaórák számának csökkentése és a demográfiai változások együttesen sem indokolják ezt a drámai csökkenést. Korábban Amerikában is felmerült ez a probléma, akkor kiemelt fizetést adtak a matematikát és természettudományokat oktató tanároknak, s most Anglia is ezzel próbálkozik. Németországban külföldről toboroznak tanárokat.
A bajok gyökerei a középiskolai oktatásban keresendők. A természettudományi tárgyak háttérbe szorulnak és egyre népszerűtlenebbek. A XIX. század utolsó évtizedeiben Magyarországon az oktatás sikerét a humán- és reálosztályok szervezésével biztosították. Vissza kellene ehhez térni. A reálban a hagyományos tantárgyak irányába kellene elmozdulni, és ezekből kellene a lehetőségek szerint magas szintű érettségi vizsgát tenni. A humánban elégnek tűnik egy átfogó természettudományi tantárgyból letett érettségi, mert pl. egy jogásznak sokkal inkább átfogó tájékozottságra, mintsem valamely tantárgy mély ismeretére van szüksége.
Egyre többet hallani, hogy a felsőoktatásban elit egyetemekre van szükség. Németországban most nem több mint tíz egyetem kapta meg ezt a minősítést megemelt állami támogatással, és ezek így elkerülhetik az álhallgatók foglalkoztatását. Ha Németországban tíz, akkor a népesség arányában Magyarországon legfeljebb egy ilyen intézmény lehetne. De ha négy lenne, akkor is gigászi harc kezdődne, ami elkerülhetetlenül pártpolitikai szintre is fölcsapna. Az elit egyetem helyett nálunk inkább elit szakokat vagy karokat lehetne kiemelni. Elit lehetne (tehát megemelt fejpénzt kaphatna) az a szak, amely a két legfontosabb tantárgyból megköveteli az emelt szintű érettségit. A vezetőknek vállalniuk kell, hogy a többlettámogatást nem csurgatják át más szakokra. Minden intézmény szorozna, osztana és eldöntené, hogy az elitség vagy az álhallgatók vállalásával kívánja a szükséges bevételt biztosítani. Az elit szakoknak kiemelt kutatási támogatás is járna.
Az emelt szintű érettségi megkövetelése komoly társadalmi problémákat vet fel, nemcsak a hátrányos helyzetűeket tekintve, hanem azokban a térségekben is, ahol nehéz a természettudományok területén megfelelő szintű oktatást kapni. Ilyen esetekben átmenetileg az intézmény pl. 20 százalékos engedményt kaphatna normál érettségivel rendelkező hallgatók felvételére, akiknek a kiválasztása pályázat útján történhetne. Megoldásnak látszik a középiskola után választható felkészítők szervezése is a természettudományok területén jeleskedő középiskolákban vagy felsőoktatási intézményekben. Célszerűnek látszik a felkészítő évfolyamokon a természettudományok mellett a nyelvtanulásra, s az informatikai ismeretekre helyezni a hangsúlyt, vagyis olyan területekre, amelyeken az iskolák és a családi hátterek közötti különbségek a legerősebben hatnak. A tanuló ezeken az évfolyamokon készülne fel az emelt szintű érettségire (még akkor is, ha normál szinten már leérettségizett).
A természettudományokat oktató tanárok számát a legrövidebb időn belül emelni kell. Angliában egyre jobban bevonják az oktatásba a fizika szakon végzetteket, ha nincs is tanári diplomájuk. Nálunk is meg lehetne ezt tenni, előírva, hogy néhány éven belül a pedagógiai tantárgyakból kiegészítő vizsgákat kell tenni. A béreknek csak a természettudományok területén való megemelése valószínűleg nagy ellenállást váltana ki. 1994 és 1998 között pályázatok útján Széchenyi-ösztöndíjjal egészítették ki (főleg) az egyetemi tanárok fizetését. Ezt a rendszert azután a következő kormány az első intézkedései között megszüntette. A tanári életpálya megerősítése végett a keresett szakokra adott térségekben ösztöndíjakat kellene kiírni. Az ösztöndíj lényege, hogy a pályázó a piaci viszonyoknak megfelelő bankkölcsönben részesül, esetleg némi állami felügyelettel. Amíg az oktató ellátja az adott térségben az oktatói feladatait, az állam átvállalja a törlesztéseket részben vagy egészben. Az oktató számára vonzó lenne ez az életpálya, mert rövid időn belül lakáshoz juthat. Az átvállalás mértéke függhet pl. az illető adottságaitól, korábbi tanulmányi eredményeitől.
Most gyors lépések kellenek. A fiatalokat meg kell győzni arról, vagy rá kell kényszeríteni arra, hogy hosszú távú terveikkel foglalkozzanak, ne töltsék idejüket áltanulással. A források átcsoportosításával hozzá lehetne járulni a szükséges költségekhez. A felzárkóztató évfolyamok visszaadnák az alacsonyabb évfolyamok egyetemi jellegét, egyébként pedig a nyelveket tudó, számítástechnikában járatos, természettudományi alapismeretekkel rendelkező diákok vonzók lehetnek az ipari vállalatok számára is, hiszen a korszerű munkaerő nem a régi típusú szakmunkás.
A szerző akadémikus, a BME emeritusz professzora
