A háromnemes népszavazás
A háromnemes népszavazás a rendszerváltás négyigenes referendumának ellenpontjaként, az azóta eltelt két évtized tagadásaként és lezárásaként fogható fel. Paradigmaváltásként, a korábbi "szótárak" elértéktelenedéseként.
Az új szótárakról keveset tudunk. A háromszoros nem mindenesetre eszünkbe juttathatja a 20-as évek "nem-nem-soha" jelmondatát, de hiányzik belőle az a tartás, amit még bele lehetett érezni abba az elkeseredett jelszóba. A háromnemes népszavazás látszólag nem üzen sokkal többet a "nem lehet fejjel menni a falnak" kétes bölcsességénél. Biztos vannak és lesznek, akik találnak benne valamiféle gondolatiságot, de ez nem változtat azon, hogy a referendum legkézenfekvőbb (bár talán leegyszerűsítő) üzenete a koherenciaigényű gondolatiság háttérbe szorulása.
A háromnemes népszavazással olyan világérzékelés vált dominánssá, amelyhez képest a '89-es rendszerváltás értékeihez ezer szállal kötődő szabadelvű szavazók csak ellenzékben lehetnek. A hálapénz korrupcióra emlékeztető praxisának viszszaszorítása vagy a romák integrációja ma már csak néhány "valóságidegen" entellektüel rögeszméjeként jelenik meg (ha egyáltalán megjelenik). Ki emlékszik már arra, hogy a kormányzat néhány éve még éppen ebből a két törekvésből szeretett volna szellemi tartást építeni? Ma nehéz elgondolni olyan működőképes kormányt, legyen az bal- vagy jobboldali, amelyet a liberális szavazók meghasonlás nélkül támogathatnának.
Nehéz találni olyan elemzőt is, aki ne osztaná azt a véleményt, hogy az utóbbi évek válságtünetei valamiféle törést jeleznek. Az azonban magyarázatra szorulhat, hogy miért éppen a háromnemes népszavazást lehet megjelölni szimbolikus választóvonalként a magyar demokráciatörténetben.
Két fontos ellenérv is felmerülhet: 1. A népszavazás egy a sok esemény közül, de semmi esetre sem a legfontosabb. 2. A népszavazásnak előre tudható volt az eredménye, ezért nem is indokolt önálló jelentést keresni benne.
Mielőtt megpróbálnék válaszolni az ellenérvekre, megosztanék az olvasóval egy élményszerű benyomást a referendummal kapcsolatban. Most először fordult elő a rendszerváltás óta, hogy a nép döntését sokan képtelenek voltunk (vagyunk) bölcsként interpretálni. Az eddigi választások és népszavazások értelmezéséhez mindig találtunk olyan interpretációs keretet, amelyre támaszkodva végül is kijelenthettük: a választópolgárok összességében bölcsen döntöttek, még ha nem is feltétlenül úgy, ahogy mi döntöttünk volna. A háromnemes referendummal végletesen meggyengült az az otthonosságérzetet adó világérzékelés, amelyben korábban úgy érezhettük, hogy részesei vagyunk egy folytonosságnak, és van hová fellebbezni, ha ebben törést látunk. (Nemcsak nekünk, hanem vitapartnereinknek is).
De visszatérve az említett ellenérvekre. A legtöbb demokráciafelfogás szerint a népszavazások "kemény tények" (méghozzá kognitív tartalommal is kérkedő tények, szemben a választásokkal). Annál keményebbek, azaz annál inkább vita felettiek, minél váratlanabb az eredményük. A váratlanság "döntésszerűvé" (vagy, ízlés szerint, "sorsszerűvé") avathatja egy népszavazás kimenetelét. Tehát olyasmivé, aminek önmagában is megálló jelentése van. Ugyanakkor mindenki által ismertek a megrendezett, "előre lejátszott", megerősítő jellegű népszavazási aktusok, amelyeknek komoly elemző nem tulajdonít érdemi jelentőséget, és nem kutat a benne rejlő mélyebb tartalmak után.
Szinte minden elemző egyetért abban, hogy a háromnemes referendum kimenetele váratlan volt. Nem annyira az eredménye, sokkal inkább a részvétel aránya. Azt viszonylag sokan megjósolták, hogy a reformintézkedéseket elutasító szavazatok aránya elérheti a 25 százalékos eredményességi küszöböt, de azt kevesen tartották valószínűnek, hogy a választók több mint fele elmegy szavazni (50,5 százalékuk ment el). A népszavazás éppen ennek a lélektani határnak a meglepetésszerű átlépésétől vált igazán "kemény ténnyé". Olyasmivé, amivel "komolyságának" kockáztatása nélkül egyetlen politikai szereplő sem képes vitába szállni, és ami mögött valamiféle nem evidens jelentés sejthető.
Szorosan kapcsolódik ehhez a kérdéshez a második ellenvetés, miszerint előre tudható volt a népszavazás eredménye. Sokak szerint az anyagi tehervállalást érintő kérdésekben lényegében evidensek egy "elidegenedett" óriásközösség válaszai. Bizonyos méret feletti közösségekben a statisztika, netán a szükségszerűség az úr.
Ám ez az érvelés még nem ad magyarázatot a váratlanul magas részvételi arányra, és más szempontból is problematikus ez a tézis. Az ilyen jellegű, többnyire retrospektív bölcsességnek súlyos ára van: a koherenciaelvű moralitásról való részleges vagy teljes lemondás. Ha valóban képesek vagyunk megfizetni ezt az árat, ami rendszerint a szabadelvű gondolathoz közel állóknak esik igazán nehezére, akkor valószínűleg a népszavazás eredményének bölcs döntésként való interpretálása sem fog problémát okozni.
Minden demokráciafelfogás küzd avval a dilemmával, hogy fel lehet-e tenni népszavazásra az "Akar-e Ön adózni" vagy "Akar-e Ön büntetőtörvényeket" típusú kérdéseket. Ha egy közösség eljut oda, hogy formális keretek között is feltegyen egy ilyen kérdést magának - nem is olyan könnyű eljutni ide -, akkor a válasznak súlyos tétje kerekedik. Az ilyen kérdések óhatatlanul a "társadalmi szerződésre" emlékeztető szimbolikus aktusokhoz visznek közel. És akkor válik csak igazán naggyá a tét, ha az emberek többsége mindenféle nyomásgyakorlás nélkül is elmegy szavazni, nem minősítve sem hecckampánynak, sem paródiának a referendumot. Túl egyszerűnek tűnik mindezt avval elintézni, hogy az ilyen jellegű kérdésekben a "nem" válaszok többsége evidencia, hiszen ilyen az "emberi természet". Ha valaki következetesen képviseli ezt az álláspontot, akkor le kell mondania arról, hogy a politikát valami emberi ügyletként fogja fel, olyasmiként, aminek végső alapja az emberek beleegyezésében van.
A népszavazás jelentőségének hangsúlyozása természetesen nem azonos a ma gyakran hallott érveléssel, miszerint a referendum döntése előtt alázatosan meghajolva "be kellene ismerni", hogy az egészségügyi reform - netán az egész rendszerváltás - mögött nem volt semmi más, csak anyagi érdek és hatalmi arrogancia (vagy amit akartok). De a politikai nyilvánosság megváltozásának felismerése, és az ebben az új nyilvánosságban megfogalmazódó legitim döntések kritikus elismerése elengedhetetlen feltétele annak, hogy a szabadelvű gondolat újra megtalálja belső kohézióját (amit mára látványosan elveszített, jórészt a népszavazás értékelésében mutatkozó tanácstalanság miatt).
Szándékom szerint semmi apokaliptikus vagy "borongósan lemondó" nincs a fenti megállapításokban (legalábbis a leírás szintjén). Az ellenzéki attitűd, a kritikai hangvétel nem az ördögtől való, és talán éppen ez szükséges ahhoz, hogy a szabadelvű gondolat újra magára találhasson. Ehhez azonban az kell, hogy a Magyarországon mára kialakult politikai nyilvánosságra senki se tekintsen úgy, mint saját gyermekére, amivel szemben csak önellentmondásokba bonyolódva gyakorolhat átható kritikát. Az értékvilágoknak, hitvallásoknak teret adó politikai nyilvánosság színvonalát, nyitottságát, otthonosságát avagy "elidegenedettségét" soha nem pusztán a közjogi berendezkedés határozza meg. Ha volt is szerepe a szabadelvű gondolatnak a rendszerváltást követő közjogi berendezkedés kialakításában, az a politikai nyilvánosság, ami mára kialakult, lényegesen eltér a rendszerváltás időszakának nyilvánosságától.
A "cezúra" vagy a "kvázi rendszerváltás" kifejezések tehát nem annyira egy történeti értelemben vett, hirtelen "minőségi ugrásra" utalnak, hanem a politikai nyilvánosság megváltozásának mélységére és az utóbbi húsz évben megszokott attitűdök - és nem a személyes vallott értékek - felülvizsgálatának szükségességére. Az "új kurzus" és a hozzá hasonló szófordulatok pedig ennek a megváltozott ön- és világértelmezésnek a támaszául szolgálhatnak.
A szerző filozófus
