Fél évvel ezelőtt még Putyin volt maga az ördög. Most meg stopperrel mérik, hogy kivel, mennyi ideig állt szóba? Leszakad a pofám! Na most, jó, ha tudjátok, nekem eddig se volt különösebb bajom Putyinnal. Sőt elég jó haverok vagyunk, csak mostanáig ezt azért nem hoztam elő, mert egyrészt utálok dicsekedni, másrészt meg idehaza idáig nem volt menő az orosz medvével bratyizni.

Viszonylag régóta ismerjük egymást, mert amikor ő KGB-s volt, én MTK-s. Tettünk egymásnak néhány szívességet az átkosban: ő megcsinálta az oroszleckémet, én meg beszámoltam neki az ifi II. taktikai értekezleteiről. Az ilyesmi általában hosszú időre megalapozza az emberi kapcsolatokat.

Ebben a világban semmire sem megy az ember, ha nincs meg a megfelelő kapcsolatrendszere. A múltkor is például, amikor feltettem főni a babot, hallom ám a rádióban, hogy Putyin elzárta odaát a gázcsapot. Hívom is azonnal a mobilján: Putyikám aranyapám vaze, mi a frásznak babrálod a gázcsapot? Most tettem fel főni a babot, mit adok én ezeknek enni, ha este fáradtan, éhesen jönnek haza a munkából? Hát, ötölt-hatolt, hogy neki nem is a magyarokkal van baja, hanem az ukránokkal.

- Egyéni szociális probléma! Nem érdekelnek az ukránok, mert a cső végén mi vagyunk! - válaszoltam, és megpendítettem, hogy beköpöm Ludmillának, hányszor kégliztem a dácsájukban annak idején, amikor lovagias ügyeim intézésére kölcsön adta a létesítményt. (A Kremlbe ugyanis nem lehet nőt felvinni.) Na, azóta is ömlik a gáz, mondanom se kell. De azt hiszitek, megköszönte ezt nekem itthon valaki? Egy fenét!

Hívtam tegnap Putyit: Tényleg összefutottál a Viktorral a folyosón, Putyikám aranyapám? Valami rémlett neki, hogy találkoztak, de nem a folyosón, hanem a mosdóban. Átnézték a folyó ügyeket, nagydolgokról is szó került, aztán mosták kezeiket. Biztonság kedvéért rákérdeztem, hogyan emlékszik Viktorra. Azt mondta, magas szőke férfi, és erős lapp akcentussal beszéli
a svédet. Hát, ez azért így nem egészen egyértelmű.

Amúgy szerintem tök okosan csinálja a Viktor, hogy nem egyből Phenjanba megy, hanem előtte benéz Pétervárra, és Pekingbe is. Hadd szokják a népek az új irányt!

Visszatérve: Putyin Feriékre viszont jól emlékszik. Tényleg együtt vacsoráztak nemrégiben. Ludmilla ugyanis sose tudja rendesen kiszámítani az ebédet, estére is marad mindig egy egész bödön káposzta, kiönteni meg sajnálják. Sokszor vendéget hívnak ezért.

Egyébként a reggeliket sokkal jobban szeretem Putyinéknál. Én még az ágyban heverészek, amikor ők már javában sürögnek a konyhában. És a reggelinél jókat lehet dumálni. Áttekintjük a konyhaasztalt, és rendszerint nemzetközi dolgok is terítékre kerülnek: angolszalonna, franciasaláta, kínai kel meg ilyenek.

Higgyétek el, haveri alapon sokkal több mindent el lehet intézni ebben a világban, mint hivatalosan. A múltkor is vodkázgatás közben Putyi rám akart tukmálni néhány rozsdásodó atom-tengeralattjárót, hátha mi jobban tudnánk használni. Elfelejtette szegény, hogy nekünk egy idő óta nincs tengerünk. Adott volna azt is, de én inkább néhány elfekvő atombombát kértem kölcsön, azokkal aztán mi majd szerzünk magunknak tengert, amennyi kell.

Azért ilyen hálás egyébként, mert összehoztam Obamával, akit még onnan ismerek, hogy együtt hajkurásztuk a csajokat a Harvardon. Azóta ő elnök lett, én pedig megnősültem: senki se kerülheti el a sorsát. Bemutattam egyébként Putyit Merkelnek is, akivel szintén nexusban vagyok, de hogy jártunk volna, az csak ostoba pletyka.

Most viszont hívnom kell Bill Gatest, hogyha erre jár, ugorjon be, és nézze már meg a számítógépemet:

- Billy bátyó, lécci, magyarázd el nekem, miért mindig pont a slusszpoénnál fagy le nálam a Windows?