Az olvasó ezen a ponton persze homlokráncolva továbblapoz, hiszen egyrészt meggyőződése, hogy ebben az országban kizárólag politikai döntések születnek, legyen szó bármiről; másrészt meg egy mukkot sem ért a fent leírtakból. Az ő szemében a Széchényi Könyvtár egy könyvmúzeum, egy elefántcsonttorony a város felett, amelyben molyrágta tudósok olvasnak pókhálós fóliánsokat. Ki az ördögnek volna kedve ezt lenyúlni?

Amivel nagyjából el is érkeztünk a lényeghez. Az OSZK jelen állapotában ugyanis valóban könyvmúzeum, és nem csak azért, mert történelmi okok folytán egy arra merőben alkalmatlan, nehezen megközelíthető helyszínen működik, gépészetileg már akkor elavult volt, amikor húszéves halogatás után megnyitotta kapuit, és a raktárai is réges-régen megteltek.

Ennél jóval nagyobb baj, hogy tyúklépésenként totyog a világ után, ahol már jó ideje sprintelve lökdösik egymást a versenytársak, ki tud minél több dolgot minél gyorsabban a számítógép segítségével a használók rendelkezésére bocsátani. Magyarországon viszont az elmúlt évtizedben egyszerűen a sok bába között elveszett a gyerek.

Az OSZK kézműves módszerekkel építgette a maga elektronikus könyvtárát, miközben a néhai informatikai tárca romjain állítólag ma is működik a nagy kormányzati csinnadrattával beharangozott és szépen kistafírozott Nemzeti Digitális Adattár.

Ezenközben önálló életre kelt, de a nagyközönség számára továbbra is elérhetetlen a Nemzeti Audiovizuális Archívum, és tegyük hozzá: létezik a kortárs irodalmi hagyatékot kezelő Digitális Irodalmi Akadémia is, a változatosság kedvéért a Petőfi Irodalmi Múzeum kebelében.

Egy átlagos háziasszony is könnyen meg tudja tippelni, hogy sok intézmény több közpénzt használ fel, mint egy, sőt azzal is tisztában van, hogy lehetetlen valamit hatékonyan csinálni addig, amíg mindenki arrafelé rángatja a szekeret, amerre a pillanatnyi kedve diktálja. Hogy ez a módszer nem nagyon vezet sehová, az elég hamar kiderült, de látványossá akkor vált, amikor megkezdte működését a közös európai kulturális örökséget digitális formában közzétevő Europeana: onnan nézve Magyarország mintha nem is igazán létezne.

Magyarán, a lenyúlás nem szép szó ugyan, de ha valaki – mondjuk – a Széchényi Könyvtár nemzeti közgyűjtemény rangjából fakadó lehetőségeit arra akarná felhasználni, hogy ebben az oltári káoszban végre rendet csináljon, és közös, összehangolt munkára vegye rá mindazokat az intézményeket, amelyek a digitalizálásban ma országszerte szerepet vállalnak, hát nehéz volna érvet találni arra, hogy miért ne tegye.

Mondhatni, ezt már régen meg kellett volna tenni. És ha így lesz, annak eredője vajon egy politikai döntés volt-e? A mai körülmények között egészen megmelegszik az ember lelke, ha arra gondol, hogy akár így is történhetett.