Néhány évvel ezelőtt a főváros egyik peremkerületében lévő kertes házban laktam. A jobbára aszfaltozott utcák között a mi rövid utcácskánk derűs időben porban úszott, míg eső esetén sártengerré vált.

Ám a képviselő-testület jóvoltából egyszer csak megérkezett az útjavító brigád, és megkezdte a még földúttal bíró környező utcák bitumennel való ellátását. A testületi határozat értelmében ez átmeneti megoldást jelentett, az aszfaltozásra öt-hat évvel később kerülhetett sor.

A szomszédos utcákban tehát megkezdődött az alapozó munka. Ekkor odamentem a művelet irányítójához és –kellőképpen izgatott szívdobogással –megkérdeztem tőle, hogy vajon sor kerül-e a mi utcánkra, s ha igen, vajon mikor. Első meglepetésként azt közölte, hogy nem tudja: a napi programot mindig csak az aznap reggeli eligazításkor ismertetik vele.

Néhány nap múlva azután megjelent a mi utcánkban a brigád néhány kérges kezű tagja, akik házról házra járva megtették ajánlatukat. Eszerint szívesen elvégzik a házak kapubejáratának portalanítását, kívánság szerint akár aszfaltozását is, amennyiben vállaljuk annak költségeit.

A lakóknak mintegy harmada rá is állt az üzletre. Ezt követően hamarosan megjelentek utcánkban a vidáman pöfögő munkagépek.

A magam részéről az aszfaltozás díjairánt érdeklődtem. (Ha már lúd, legyen kövér!) A válasz nem töltött el örömmel: a sok ezer forint jócskán meghaladta anyagi lehetőségeimet. Amikor pedig kíváncsian megkérdeztem, hogy vajon miért kerül ennyibe, hiszen, ha jól sejtem, a brigádnak sem a gépek „nem hivatalos” használata, sem a szükséges anyagok beszerzése nem jelent különösebb gondot, a következő frappáns választ kaptam: „Uram, ön nem is sejti, hogy hány részre kell osztani ezt a pénzt”.

Így mutatkozott meg előttem a kistérségi korrupció módszertana a maga pőreségében. (Persze némileg eufemisztikusan azt is mondhatnánk, hogy a magántőke bevonásával történő környezetszépítésnek egy sajátos formájával találkoztam.)

Kalmár György Budapest