Az igazság az, hogy speciel nem a guantánamói fogoly miatt jött ki a ház a folyosóra, hanem mert kéményseprők vannak fenn a tetőn, bélelik az egyik kéményt, ám ha már kint állunk csoportosan, beszélgetünk. Azt ugyan nem mondta be a rádió, s az internet se írta, hogy a guantánamói fogoly melyik órában érkezik Magyarországra, tehát pontosan mikortól van befogadva, hogy onnantól kezdve közénk tartozzék, osztozva bánatunkban és örömeinkben, sőt igazság szerint az illetékesek még az érkezése napját se árulták el; ám hiába ez a fene nagy titkolódzás, azt az ember csak-csak megérzi, ha guantánamói fogoly lép be a magyar légtérbe.

A ház lakói évek óta nem beszélgetnek egymással, érdektelen már minden történés, legfeljebb ha meghal valaki, akkor csillannak fel a szemek, na, ki lesz a következő. A guantánamói fogoly más. A guantánamói fogolyról olyannyira nem tud senki semmit, hogy a róla folytatott bárminemű vita felér egy tudományos konferencia teljes anyagával.

Nem tudjuk, hogy fiatal-e vagy öreg, mi a foglalkozása, mivel is vádolják, magányos elkövető-e vagy bűnbanda tagja, még azt se tudni, férfi-e vagy nő, el van-e ítélve vagy nincs, ha el van ítélve, hová viszik majd, magánzárkát kap-e vagy magyar foglyok között helyezik el; nincsen a magyar jelennek, de viharos múltunknak sem egyetlen olyan alakja, akiről olyannyira keveset tudnánk, mint a guantánamói fogolyról.

Sőt az se biztos, hogy Guantánamóról jön, és hogy fogoly. Hogy volna biztos, hiszen délben jelentette a hírügynökség, hogy Franciaországba viszont egy algériai férfi érkezett Guantánamóról, de nem fogolyként, hanem szabad emberként, nem úgy mint két tunéziai társa, akik viszont rabok, ám egész máshonnét érkeztek Olaszországba.

Van valaki fenn a levegőben, nem tudni, kiféle-miféle, az se biztos, hogy a levegőben van, s ez izgalomba hoz. A magyar külügy, amely a magyar állam fennállása óta gyakorlatilag egyetlen titkot sem bírt megtartani, most szellemi potenciáljának teljes latba vetésével nem mond semmit, most látni csak igazán, hogy a magyar minisztériumi létnek voltaképpeni szubsztanciája a nem-informálás, az érdeklődők elhajtása, szükség esetén a szemrebbenés nélküli tagadás. Már a kérdést is kikéri magának, hogy mikor érkezik a guantánamói fogoly, nyilván államérdekből.

Amiben, ismerjük be, lehet valami, hiszen az utolsó húsz évben enyhén szólva csapatostul szöktek meg magyar foglyok, nemegyszer regényes körülmények között, már ha előtte, mint tettesek egyáltalán el lettek fogva. Meg aztán politika ez is: minthogy a The Washington Post jóvoltából annyit azért tudni, hogy az illető fogoly feltehetően palesztin, elképzelhető, hogy lelkes tömeg várná a repülőtéren, ha nem is sóval, kenyérrel, de felmentő ítélettel, mert mint palesztin nagy valószínűséggel nem szívleli Izraelt az ő népével, s nálunk már ennyi bőven elég.

Az is elképzelhető, hogy a legjobb börtönbe viszik, ahol magánzárkát kap, sőt luxuscellát, mintha korrupt magyar bankelnök volna. Lehet, hogy tényleg bűnös, de szabadon engedik, hadd javuljon meg, miként lehet, hogy ártatlan, s úgy fog ülni a legsötétebb cellában senyvedve, vagy csak házi őrizetben, mintha savval öntötte volna le anyósát, s gyilkossági megbízásokat adott volna ki.

Minthogy ennyi mindent nem tudni, ideális alany ahhoz, hogy Magyarország legemblematikusabb figurája legyen: e pillanatban ő igazolja egyszemélyben Magyarország helyét és súlyát a nagyvilágban: hogy amit sok más náció nem mert fölvállalni, azt mi megtettük: befogadtuk a guantánamói foglyot; mi más, ha ez sem erősíti nemzeti identitásunkat?

Már ha egyáltalán megérkezett. Mert közben besötétedett, a kéményseprők is befejezték a munkát, ám hiába nyújtogatták a nyakukat, ők se láttak semmit.