Aki a kampányfinanszírozás mai rendszerén változtatni akar, azt üdvözölnünk kell. Aki viszont a változtatás jól hangzó szlogenje mögé bújva valójában csak a korrupció melegágyának tartott rendszer megváltoztatásának elhalasztását akarja elérni, rászolgál arra, hogy ennek súlyos politikai árát megfizesse. Ám a Fidesznek valószínűleg nem kell ezt az árat megfizetni.

Hack Péter ugyanezeken a hasábokon néhány héttel ezelőtt a következőképpen fogalmazott: "A változás szükségességében a pártok egyetértenek, s az elmúlt tíz évben számtalan eredménytelen kísérletet tettek az új szabályozás megteremtésére." (Legyen vége a maffiaszerű pártfinanszírozásnak!) A két nagy párt alapvetően "arra építi a taktikáját, hogy az általa javasolt változás annyira kedvezne neki, hogy emiatt a másik biztosan nem fogja elfogadni.

Így a javaslat megbuktatásának felelősségét a másik oldalra lehet hárítani. Ráadásul egyik párt számára sem fogadható el olyan forgatókönyv, amelyben vetélytársa aratja le a probléma megoldásának dicsőségét". A Freedom House és a Transparency International által október 8-án nyilvánosságra hozott törvénytervezet azonban új helyzetet teremtett: a szakma által üdvözölt javaslatot egy az egyben kész volt támogatni az MSZP, az SZDSZ és az MDF is. A Fidesz viszont nem, így a kétharmadra esély sem mutatkozott, így a civilek visszaléptek az ügy további gondozásától.

Mi volt a Fidesz érve? Azé a Fideszé, amely még csak véleményezésre se méltatta a civilek javaslatát? "Álláspontunk változatlan - így az ellenzéki párt közleménye -, nem az a helyes út, ha ötszörösére növeljük az elkölthető pénzek nagyságát, hanem ha nemzetközi példák alapján inkább mérsékeljük a kiadásokat. Rövidítsük le, és tegyük olcsóbbá a kampányt."

Egy velejéig hazug és korrupt rendszer prolongálásának velejéig hazug indoklása ez. Annál, hogy egyáltalán elhangozhatott, már csak a visszhang szinte teljes hiánya a nagyobb talány, egyben sokatmondó jelzés közéletünk állapotáról. A pártok szinte szóra sem méltatták ezeket a végtelenül hamis érveket, a különböző médiákban vajmi kevés reakció jelent meg róluk, a civilek is meglehetősen halkan jegyezték meg: visszafogott becslések szerint ma is mintegy tízszeresét költik el a pártok annak, amit bevallanak, s mint amennyit a hatályos törvény szerint elkölthetnek a kampányra.

A jelöltenkénti egymillió forint megötszörözése, egyben a kampányszámla bevezetése, az egész folyamat átláthatóvá tétele nem növelte volna a kiadásokat, hanem megfelezte volna. Az a javaslat, hogy a kampány legyen jóval rövidebb (akkor, amikor valójában minden kampány négy évig tart), s az, hogy az országos kereskedelmi médiában közétett hirdetéseket tiltsák be, egy magát nyeregben érző párt demagóg és komolytalan javaslata. Egy olyan párté, amely minden kétséget kizáróan arra készül, hogy a kétharmad birtokában, amikor már semmilyen civil vagy szakmai legitimációra nem lesz szükség a párt- és kampányfinanszírozást is kizárólag a saját szája íze (azaz politikai érdekei) szerint alakítsa át, s a babérokat is ő arathassa le ezért.

Amivel, félreértés ne essék, nem önmagában van probléma, "csupán" azzal a szemlélettel, amit a mostani eset is mutat, ami jelzi azt, hogy miként is gondolkodik a Fidesz a kampányfinanszírozás súlyos problémájáról és annak megoldásáról. Azaz, hogyan akadályozza a valódi megoldást.

És ezt a mai magyar közvélemény némán, szó nélkül tűri.

A szerző politológus-közgazdász