A kereskedelmi és gyakran a közszolgálati televíziók fürge kamerái ott vannak minden lelőtt és meglőtt, halott és lélegeztetett, gyilkos és tettes etc. nyomában. Napszámban szólaltatják meg, akit lehet: ismerőst, barátot, szomszédot, mamát, papát, nagynénit, nagymamát, testvért, mondjanak már valamit, mindegy mit, csak mondjanak. A magyar néző pedig hátradől, kinyit egy sört, és élvezi, hogy agyának egyetlen porcikáját sem kell dolgoztatnia.

Az információs szórakoztatás Made in USA futószalagján tömegével tolulnak elébe a sötét foltok; bokáig gázol vérben és gyászban, hogy aztán másnap ne értse, mitől ér kevesebbet a forintja, és mitől a részvénye? Azzal tudniillik nem szórakoztatják.

Olyan napokat élünk, amikor a vér és a gyász megszállottjainak van miből meríteniük. A szörnyűségek kínálata szinte végtelen. Ki figyel ilyenkor olyan unalmas apróságokra, hogy Dubajban kifizethetetlen adósságok halmozódnak fel a sivatagi uralkodócsalád kezén lévő ingatlanfejlesztő vállalkozásokban és nincs mögöttük állami garancia?

Ha megint avatnának egy szállodát, amelynek párja nincs; esetleg még egy fedett, valódi hóval borított lesiklópályát a sivatag közepén; talán egy üdülőfalut a tenger vizén, ahol a "szépek és gazdagok" vásárolnak maguknak villát, avagy palotát, az persze más volna. De egy kis pénzügyi zavar: az nem érdekes.

Ilyenkor kéne azonban megmozdulnia valaminek a bölcs szerkesztőben, föltéve, hogy birtokában van alapfokú, szimpla közgazdasági ismereteknek. Ha például azt hallja, hogy van 8o milliárd dollárnyi adósság, amelynek egy részét Dubaj nem fogja, nem tudja időben törleszteni, akkor utána néz, hogy ki az a hitelező, aki most bukni fog?

Ha rábukkan valamely jól ismert nagy, nemzetközi bank nevére, akkor megszólal nála a riasztócsengő. Kutatni kezd. Vajon az illető nem anyabankja-e egy magyar kereskedelmi banknak? Ha itt zsákutcába jut, utána nézhet, hogy ki mindenki tette be a pénzét az eszelős dubaji ingatlanfejlesztésbe?

Hol van olyan szál, amelyik elvezet Magyarországra (is)? Na, jó, ne dolgozzék a szerkesztő ilyen vad hipotézisekkel. Induljon ki csak abból, hogy a világ válságba jutott pénzügyi rendszere még mindig törékeny, a mozgásokat jelentős mértékben irányítják pszichikai faktorok. Igaz, hogy a dubaji adósság csak nyolcada a Lehman Brothersének, de a befektetők körében már elég villannia (nem égnie) annak a bizonyos piros lámpának ahhoz, hogy a tőzsdéken vad - és elsősorban a feltörekvő piacokat sújtó - eladási hullám induljon be, és a részvénytulajdonos kivegye a profitját.

Dollárban persze, mert a "zöldhasú" valamilyen titokzatos oknál fogva még mindig a legbiztosabb menekülési útvonal. Aztán a szerkesztőnek azt is tudnia kéne, hogy minél nagyobb a kereslet a dollár, annál kisebb a többi valuta iránt. Már fogadhat is, hogy a forint veszít az értékéből.

Na, erről a magyar tévénéző semmit sem hall azoktól, akik közszolgálati feladatok ellátására is felesküdtek. Az első ütemben nem érti, hogy Dubaj miért értékelte le az ő vagyonát; a másodikban azt nem, hogy ez a leértékelődés miért tartott rövid ideig; a harmadikban azt nem fogja, hogy a rossz kurzus miért térhet vissza; a negyedikben azt nem, hogy a magyar költségvetés elfogadása miért erősíti megint a forintot és nyomja felfelé a BUX-indexet; az ötödikben azt nem, hogy miként "harcolnak" negatív (Dubaj) és pozitív (Magyarország) trendek egymással. Viszont minden sírra letehet egy virágot.