Most, amikor még senki nem tud semmit a pécsi egyetemi lövöldözés hátteréről, Nagy Zoltán, a Semmelweis Egyetem tanára, a pszichiátriai szakma emblematikus egyénisége megszólal és rögtön diagnózist állít fel: az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet bezárásának egyenes következménye a tett.

Eddig csak mosolyogtam, most azonban elkezdtem félni. Ez a cselekmény nem egy OPNI-ból a terápiás kezelés közepén elbocsátott - ellátatlan - ápolt zavart cselekedete volt, hanem egy olyan ember lépése, aki maga is - ha csak áttételesen is mint leendő gyógyszerész - az ilyen betegek gyógyítására, megmentésére készül.

Gondolt-e arra a professzor úr, amikor az OPNI bezárása miatt érzett jogos, vagy csak érzelmi alapú felháborodásában meggondolatlan nyilatkozatot tett, hogy ezzel az egész egyetemi oktatást, a teljes gyógyszerészi társadalmat sértette meg? Milyen bizalommal fordulhat egy mentális problémával küszködő beteg az orvosához, ha ott motoszkál benne a gondolat: lehet, hogy nem is pszichiáterrel, hanem egy elbocsátott ápolttal áll szemben? Jogos-e a félelmem, amikor recepttel a kezemben méregetem a patikust: tényleg az-e, vagy csak egy fehér ruhás potenciális gyilkos? Bízhatok-e abban, hogy az orvosom által összeállított mixtúra van a kis zacskóban és nem egy négykeresztes méregkotyvalék?

Ami Pécsett történt, tragédia! Tragédia mind az áldozatok hozzátartozóinak, mind az elkövetőnek. Ismeretek, információ nélkül verdiktet hirdetni azonban úgy érzem, még nagyobb tragédia. Megértem Nagy doktort, hogy számára fájó dolog az OPNI bezárása, de hogy ez a tény a Móricka-effektust váltsa ki nála, nagyon veszélyes és meg merem kockáztatni méltatlan is hozzá képest.

Pácser Bálint

Budapest