Első variáns

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi, akinek a hétfejű vörös sárkányt kellett legyőznie ahhoz, hogy megmentse népét. A királyfi bátor volt, ügyes, eszes, de még soha nem harcolt sárkánnyal, ezért nem tudta, hogy ha a sárkány egyik fejét levágják, azon nyomban kettő nő helyette. Szorgalmasan vagdosta egy ideig a sárkányfejeket, ám ettől a sárkány csak egyre jobban megvadult. Egyre kegyetlenebbül sanyargatta az országot, összeszövetkezett külföldi sárkányokkal, egész sárkányföldeket hozott létre, ahol burjánzottak és randalíroztak a kis sárkánypalánták.

A királyfi ezen aztán komolyan elgondolkodott, majd eszébe jutott, hogy miként lehetne mégis megszabadítani a népét ettől a fenevadtól. Elhatározta, hogy ezentúl nem a sárkány fejeit igyekszik lecsapdosni, hanem ügyesen közel férkőzik hozzá és szíven szúrja. Akkor lesz aztán vége a vörös sárkánynak egyszer, s mindenkorra. De azt is tudta, hogy ezzel még csak a rá kirótt küldetés egyszerűbb részét fogja végrehajtani. A neheze csak ezután következik. Hiszen közben az országból egy egész sárkánybirodalom lett.

Tehát új országot kell alapítani. Mindent legelölről kezdeni. Kiirtani a sárkányföldeket, hazazavarni a külföldi sárkányokat, általános sárkánymentesítést végezni a széles hazában. Csak ha a vörös sárkány ivadékainak ivadékait is sikerült mindenestől, szőröstül-bőröstül kiirtani, akkor pihenhet meg majd a királyfi a királyi trónon.

Második variáns

Holt volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi, akinek még gyermekkorában elhomályosította a látását a gonosz mostoha. Ezért a királyfi mindenhol vöröset látott. Vörösnek látta a szelíden lengedező búzamezőket, a csöndesen susogó nyárfákat, de még a csiklandósan csobbanó vizeket is. És amikor fölnövekedett, rögeszméje lett, hogy neki a vörös sárkányt kell legyőznie ahhoz, hogy az átok elmúljon róla.

De sárkány persze nem volt sehol, hiszen a királyfi országát éppen a meztelen, s a nép által éppen a meztelenségéért csodált király vezette, aki már réges-régen legyőzte az utolsó sárkányt is, és most éppen a tejjel-mézzel folyó Kánaán felé vezette volna népét, a legteljesebb egyetértésben, ha ez a rögeszmés királyfi nem lett volna, aki a fejébe vette, hogyha a fene fenét eszik is, ő sárkányt talál magának, méghozzá vöröset.

A meztelen király tehát szétküldte futárait az ország minden szegletébe, akik elmesélték a népnek, hogy a királyfi sajnos beteg, mindenhol vöröset lát, a kákán is sárkányt keres, és ha esetleg a nép elhinné neki, hogy létezik a vörös sárkány, abból ország-világra szóló katasztrófa lehet. Olyan megveszekedett, sárkányölő zsarnokság, hogy a nép aztán világéletében attól koldulna.

Mitől koldulunk?

Ezek a mesék, amelyek szép lassan az egész országot hatalmukba kerítik, lerombolják a racionalitás, a józan ész, a higgadt, elemző gondolkodás utolsó védvonalait is. Azért különösen veszélyesek, mert sokszor éppen a racionális érvelésmód és a higgadt elemzés álcájában lépnek elénk. Meglett férfiak vizionálnak zsarnokságról a képernyőkön, az újságok hasábjain és az interneten. Hol ilyen, hol olyan típusú zsarnokságról, de abban egyetértenek, hogy az ellenfél ellenség, aki zsarnokságra tör. Meg kell tehát fékezni. Amíg nem késő.

Na és közben velünk mi lesz? Magyar polgárokkal, akik kinőttek már az esti mesék világából, akik egyébként, csodák csodájára, még ilyen körülmények között is működtetik az országot, igyekeznek becsületesen dolgozni, gyereket nevelni, örülni az életnek, ami számukra adatott. Hagyjuk, hogy a mesék csatasorba állítsanak bennünket? Induljunk sárkányt vagy királyfit ölni?

Vagy inkább mondogassuk gyermekeinknek esti mese helyett, hogy se sárkányok, se királyfiak nincsenek, csak gyarló emberek, akiket éppen esendőségük, gyarlóságuk miatt szeretni is lehet?

A szerző esszéista