A kereskedelem volumene több mint tíz százalékkal csökken az idén, nagyrészt a belső kereslet és a termelés visszaesése, de a kereskedelmet finanszírozó, elérhető források hiánya miatt is. Hogy a jövő év meghozza-e a gyógyulást, egyelőre nyitott kérdés. Noha a nyáron már mutatkoztak biztató jelek, az élénkülés csalóka és törékeny, s bármilyen váratlan fejlemény a részvények vagy a valuták piacán megrendítheti ismét a fogyasztói és az üzleti bizalmat, s a kereskedelem további viszszaeséséhez vezethet.

Ha a kereskedelem gyengélkedik, azt mindig a legszegényebb országok sínylik meg leginkább. Ők nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy élénkítő csomagokat üssenek össze, vagy a válság sokkhatását tompítandó, mentőövet dobjanak a bajba került iparágaknak. Az ő gazdasági aktivitásukban a kereskedelemnek kiemelkedő szerepe van, és kétségkívül ez számukra a válságból kivezető legjobb út.

A sors fintora, hogy a világkereskedelem éppen akkor omlott össze, amikor ezek az országok egyre aktívabbaknak mutatkoztak a világpiacon, s exportjuk ebben az évtizedben több mint 20 százalékkal nőtt. A külkereskedelemtől függő nemzeteket tönkretette az export idei drámai visszaesése. A válság kitörése óta a világ legszegényebb országainak exportbevételei 44 százalékkal, 26,8 milliárd dollárral csökkentek.

A WTO miniszteri konferenciája alkalmat teremt arra, hogy áttekintsük, melyek a legjobb lehetőségek a növekedés ösztönzésére és a szegénység enyhítésére ezekben az országokban. Ezek egyike a világkereskedelem rendjéről folyó tárgyalások ún. dohai fordulójának sikeres lezárása 2010 végére, ahogy az a világ vezető politikusainak, nyilatkozataik szerint, a szándékukban áll. Ez a megállapodás lenne az egyik leghatékonyabb eszközünk arra, hogy elérjük az ENSZ ún. millenniumi fejlesztési céljait.

Igazából mindannyian tisztában vagyunk vele, mit kellene tennünk, a dohai forduló mégis alapvető félreértések áldozata lett. Félreértéseké arról, hogy 1. miért 2. hogyan kereskednek az egyes országok.

Mindenekelőtt és leginkább azért kereskednek, mert érdekükben áll. Érdekükben áll a behozatali korlátokat alacsonyabbra állítani, hogy olcsóbban hozzáférjenek azokhoz a javakhoz és szolgáltatásokhoz, amelyeket ők nem tudnak versenyképes áron biztosítani. A kereskedelem erősíti a versenyt, fékezi az inflációt, tehát emeli az életszínvonalat. Mindemellett azok az országok, melyek megkönnyítik az importot, végül többet is exportálhatnak.

Ha azok, akik a világkereskedelem rendjéről tárgyalnak, mégis vonakodnak a nyilvánvaló érdekeik szerint lépni, az azért van, mert súlyos tévedésben vannak afelől, miként kereskednek a nemzetek. Nézzük például az iPod-kereskedelmet az Egyesült Államok és Kína között. Minden egyes iPoddal, amelynek az importját az USA megakadályozza, 150 dollárral "csökken" a regisztrált kínai export. Csakhogy ebből valójában mindöszsze négy dollár az, amit a termék értékéhez Kínában tettek hozzá. Az amerikai importkorlátozás sokkal nagyobb mértékben sújtja Japánt, mely kb. 100 dollárral járult hozzá az iPod értékéhez! Világos, hogy a "made in..." ma már egészen mást jelent, mint húsz évvel ezelőtt. A termelési folyamatok globalizációja folytán ma már simán előfordulhat, hogy egy ország az importvámjaival a saját globalizált cégeit sújtja.

Sok ország számára persze, kivált a harmadik világban, a kereskedelem akadályainak lebontása önmagában nem elég ahhoz, hogy nagyobb mértékben bekapcsolódjanak a világgazdaságba. A saját
kereskedelmi kapacitásaiknak is ki kell épülniük.

Ennek elősegítése az Aid for Trade kezdeményezés legfőbb célja. A kezdeményezéshez csatlakozók hozzájárulásai a legelesettebb országok számára 2005 óta évente 10 százalékkal növekednek a válság ellenére. A legfőbb támogatók már közel járnak ahhoz, hogy teljesítsék vagy túlteljesítsék a jövőben felállítandó alapok javára tett felajánlásaikat. Néhány jelentős donorállam már vállalta, hogy ebben az évben növeli hozzájárulásait az infrastrukturális beruházásokhoz, a termelési kapacitások növeléséhez és a know-how-beszerzésekhez a fejlődő világban.

De az Aid for Trade nem helyettesíti azokat a piacok megnyitásában és a szabályozás javításában rejlő lehetőségeket, amelyeket a dohai forduló ígért. A WTO tagállamai már megállapodtak abban, hogy a gazdag országok és a fejlődő országok közül azok, amelyek olyan helyzetben vannak, hogy megtehetik, teljesen megnyitják piacaikat a legszegényebb országokból származó import 97 százaléka előtt, és nagymértékben csökkentik azoknak a termékeknek a vámtételeit is, amelyek esetében fennmarad bizonyos korlátozás.

Jelentősen megnyirbálják a gyapottermelés szubvencióit, melyek letörték az árakat, és kiszorították az afrikai árut a piacról. A szegény országokból származó gyapotot vámok és kvóták nélkül fogadják majd be a gazdag országok piacai. A piacot torzító valamennyi mezőgazdasági szubvenciót 70-80 százalékkal csökkentik a legfőbb szubvencionáló országokban. A vámeljárást leegyszerűsítő új szabályok jelentősen lerövidítik a szállítási időt. Most ebben az ügyben is előre kell lépnünk.

Módfelett frusztráló, hogy a válság idején vesztegetjük az időt, tipródunk egy olyan megállapodás küszöbén, melylyel a washingtoni Peterson Világgazdasági Intézet szerint évente 300-700 milliárd dollárt nyerne a világgazdaság.

De ahhoz, hogy ezt a nyereséget besöpörjük, végre le kellene zárni a tárgyalásokat. A most kezdődő miniszteri konferenciának jeleznie kell, hogy készen állunk erre.

Copyright: Project Syndicate, 2009

A szerző a Világkereskedelmi Szervezet elnöke