Csakhogy az éhezők főleg a szegény országokban vannak, a gabonafölösleg viszont főleg a gazdagokban, amelyek az elmúlt ötven évben a háborús évtizedek technikai vívmányaival forradalmasítva a mezőgazdaságot, százszorosára növelték agrárszektoruk termelékenységét. Az így olcsóvá vált terményekkel elárasztották a világpiacot, elnyomorítva az eleve szegény országok helyi termelőit.

E technológiai forradalom nyertesei a nemzetközi méretűre növekedett agrárcégek, melyek napjainkban már az egész világon a markukban tartják a mezőgazdasághoz kötődő piacokat. A termény- és vetőmag-kereskedelem, a műtrágya- és a gépgyártás, az élelmiszer-feldolgozás és -kiskereskedelem ma óriáscégek kis csoportjainak a kezében van.

Ezek a cégek egyre növekvő hatalommal rendelkeznek az élelmiszer-termeléshez kötődő összes erőforrás, a víz, a termőföld, a technológia, a vetőmag és a hitelek felett, ami nagyon sebezhetővé teszi az emberiséget. És ezt a folyamatot a nemzetközi fejlesztési támogatások, a kereskedelmi egyezmények révén maguk a (mostanra a cégek árnyékában már eltörpülő) nemzeti kormányok lendítették előre.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok szabályozása ugyanis az utóbbi évtizedekben éles fordulatot vett. A világháború utáni összeborulás jegyében létrejött ENSZ-család még a globális közjót, a nemzeti érdek feletti közös ügyeinket képviselte volna, de soha nem kapta meg ehhez a kellő hatalmat és a forrásokat. Erkölcsi ráhatáson kívül gyakorlatilag semmilyen eszköze nincs, még azt sem tudja elérni, hogy egy állam befizesse a tagdíját. Nem csoda tehát, hogy hiába gyűltek össze a tagországok már 1996-ban Rómában, a FAO első világélelmezési csúcstalálkozóján, hogy megszüntessék az éhezést a világban. Az éhezők száma nemhogy csökkent volna azóta, hanem nőtt, s mára egymilliárd fölé emelkedett.

Pont egy évvel korábban létrejött egy olyan szervezet, amely viszont nagyon is hathatós nemzetközi együttműködést hozott létre, a Kereskedelmi Világszervezetet, a WTO-t, mely a mezőgazdaságból megaprofitot szipkázó óriáscégek érdekeinek képviseletére kapott felhatalmazást, gyakorlatilag az egyetlen valódi hatalommal felruházott nemzetközi aktorként.

Minden a multik hatalmát szolgálja

Hatalmának záloga, hogy kereskedelmi bírságokat szabhat ki, és bizony nagyokat. Így az országok tartanak is vitarendező testületének döntéseitől, hiszen ami a zsebnek fáj, az nagyon fáj. Manapság az egyetlen dolog, amiben valós nemzetközi összefogás és kikényszeríthetőség van a világunkban, az a szabad kereskedelem fejlesztése. Természetesen ez is a multinacionális cégek növekvő hatalmát szolgálja: így akadálytalanul sakkozhatnak gyárakkal, munkaerővel, beszerzési forrásokkal az egész glóbuszon. Ezt hívják globális optimalizációnak.

A multinacionális cégeket tökéletesen hidegen hagyják azok a szempontok, amelyek az ENSZ vagy a globális civil társadalom számára fontosak. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen azt a topmenedzsert, aki nem kizárólag a profitmaximalizálással foglalatoskodik, úgy kirúgják a részvényesek, hogy a lába se éri a földet.

De azért helyettük is foglalkoznia kell valakinek azzal, hogy az ő unokáik milyen levegőt szívnak majd, és állandósult világháborúban élnek-e, ameddig élnek, a Föld ellenük lázadó, éhes többségével. Ezért a WTO elleni utcai tiltakozásokból kinövő nemzetközi civil mozgalom egyre szorosabb szövetségekben képviseli a globális közérdek szempontjait, a szolidaritásét és a fenntarthatóságét. A FAO pedig egyre inkább tisztában lesz azzal, hogy erre a növekvő tömegmozgalomra támaszkodva újfajta legitimitást szerezhet.

Brazil indiánok, kenyai gazdaasszonyok

A FAO egyre inkább partnerként kezeli a társadalmi mozgalmakat, és lehetővé teszi, hogy a hivatalos fórumtól elzárva ugyan, de hallassák hangjukat. A mostani római világélelmezési csúcstalálkozó civil kísérőfórumán a brazil indiánok, a kenyai gazdasszonyok, a koreai farmerek és a thaiföldi kiscsónakos halászemberek, egyszóval a világ élelmezéséért gyakorlati felelősséget viselő csoportok képviselői, összesen 642-en, megbeszélhették, mik is a közös bajaik a világgal.

A brazil indiánok például elmondták, hogy miközben az európai kormányok klímakvótákról és százalékokról vitatkoznak, őket otthon elüldözik földjeikről az európai exportra szánt szójaültetvények kiterjesztése végett. Az ott termesztett szója az európai modernizált, iparosított állattenyésztés nélkülözhetetlen takarmánya, az európai tömegek számára az olcsó, mindennapi húsfogyasztás záloga, legújabban pedig a "tiszta" technológiaként reklámozott bioüzemanyagok egyik alapanyaga.

Olcsóbba  por, mint a tej

Szenegáli tejesgazdák elmondták, hogyan teszi tönkre tejszektorukat az ezzel a szójával etetett európai tehenek tejéből készült tejpor, ami az EU ellentmondásos agrárpolitikája miatt jóval olcsóbban érkezik a helyi piacaikra, mint a helyben termelt friss tej.

Mindezen termények szállítása a világ egyik sarkából a másikba természetesen jelentős környezetpusztítással és az üvegházhatású gázok kibocsátásával jár.

És mit javasolt az indián, a tejesgazda és 640 civil társuk a világ döntéshozóinak?

Azt, hogy tegyenek meg mindent a világ szegényeit, az éhezés által leginkább fenyegetett népességet élelemmel ellátó kistermelők, a városszéli kertek és a helyi piacok megmentése és fejlődése érdekében, bármennyire is útjában vannak ezek a szupermarketek terjeszkedésének.

Olyan technológiák terjesztésére adjanak kutatási és fejlesztési pénzeket, amelyek a helyi közösségek évezredes tudására építenek, és az ő javukat szolgálják.

Vegyék komolyan a paraszti mezőgazdaságot!

Vegyék komolyan a globális ipar számára érdektelen, "paraszti" mezőgazdaság genetikai sokféleségét, hiszen a radikális klímaváltozás kilátásai miatt nem tudhatjuk, hogy a Föld mely pontján milyen természeti viszonyok alakulnak ki, hol, milyen növény- és állatfajtákat, termelési módszereket lehet és kell majd megtartani.

A Védegylet által is aláírt közös nyilatkozat szerint: ha nehéz is forradalmian új szabályozásokat bevezetni, legalább azt tegyék meg, hogy a nyilvánvalóan káros szabályozásokat nem terjesztik ki. Tárgyaljanak tovább a Genfben összegyűlő WTO-miniszterek az élelmiszertermékek piacának liberalizálásáról. A nemzetközi civil mozgalmak ott fognak várni rájuk, és nem félnek a könnygáztól.

A szerző a Védegylet agrármunkacsoportjának tagja