Az egyik elfekvő álmában felül, ordítva ásít egy hatalmasat, mire a másik csak annyit morog: „Mi a fasz van?”, a harmadik megfordul, a negyedik lerúgja a takarót magáról.

Megnézem órámat, hajnali fél kettő.

Fekszem az ágyon, immár ágyamon, hanyatt.

Ez életem első kórházban töltött éjszakája. Sokat jártam kórházba, nagyon sokat, mindennap hosszú éveken át. De csak jártam. Nem voltam. Most vagyok. Más.

De végtére is: ötvenhárom éves leszek. Nem is olyan rossz eredmény, nincs okom panaszra, gondolom. Hiába, no, csak megvan annak a hozadéka, ha vigyáz magára az ember.

No, de hogy is kerültem ide?

Vérezgettem, aztán vérezgettem újra. Volt már ilyen a volt családban, nem sült ki belőle jó, gondoltam, csak utánajárunk a dolognak.

Ilyenkor mutatkozik az előnye annak, hogy az ember nem ment el messzire, nem disszidált, no meg jó iskolákban is tanult, tanított, melyekből sok derék orvos került ki. És persze, az sem baj, ha az ember öreg korára sem veszett még össze mindenkivel. Néhány telefon után már rajt is voltam a sínen, már ki is váltottam az extra hashajtókat, neki is láttam a koplalásnak, tisztítottam a leendő munkaterületet.

Aztán elhoztak, megtükröztek, kiszedtek a belemből egy kis polipot. A beavatkozás után támadt némi vérzés, azt elállították, és hazaküldtek. Flottul ment minden, végignéztem, élőben adták.

Otthon nekiindultam megkönnyebbülni, estére újra véreztem, eljöttem hát ide újra. Asszisztencia már nem volt, hangversenyről idesiető doktorom és az ügyeletes orvos látták el a teljes szolgálatot – a műszerek beüzemelésétől kezdve, a beavatkozáson, a takarításon át a betegszállításig.

Probléma is támadt: a feldugott s levegővel tágított csövezeten át vízen, levegőn és gyógyszereken túl afféle kívülről vezérelhető hajlékony bovdenekkel számos elmés szerkezetet is juttattak egymás után belém: forrasztópákát, varrókészletet, tamponálót, fene tudja, mit. Az egyik ilyen apró kis háromágú acélkarom leesett a drót végéről, bele a belembe. No azt egy másik karmocska segedelmével kellett megragadni és szívós türelemjátékkal kiügyeskedni. Utoljára a Vidám Parkban láttam játszani ilyest. A legvégén a fiatal ügyeletes doki már puszta kézzel fogta meg, halászta ki a jó tíz centi mélyen megbúvó, apró horgot és mutatta fel diadalmasan. Hazudnék, ha azt mondanám, nem könnyebbültem meg magam is.

Éjjel egyre végeztek.

A fiatal ügyeletes tolt a helyemre.

Itt elmagyarázta halkan, hogy nehezen alvad a vérem, ezért pediglen a kissé nagyobbodott máj a felelős. Szólt még pár szót, aztán magamra hagyott.

Fekszem az ágyon, immár ágyamon, hanyatt.

Nővér jő, régimódi, fehér vasállványt szed elő a sarokból, ráaggat két teli nejlonpalackot. Alkaromat megnyalogatja egy hűvös vattával kicsinyt, belenyomja a tűt, rákapcsolja a branült, és már bele is csatlakoztatta az egyik lógatott zacskóból lecsüngő csövet.

– Ezek lecsurognak, aztán lehet csucsukálni.

Fekszem, de mert megunom a plafont, általnézek a szomszédos ágyra.

Látom, néznek onnan engem, néznek.

Az idősebb, tömzsi, erőteljes testalkatú férfi harákol, nyög, köhög, de közben néz, néz merőn, csillog a szeme a sötétben. A takaró nagyja róla, de az ágyról is lerúgva lóg.

Most az úr megpróbál föltápászkodni, emelgeti felsőtestét, de visszazuttyan. Újra emelkedik, újra visszadől. Ezt még megismétli négyszer-ötször. Végül valahogy fel tud könyökölni. Onnan jó ötperces tornával végül is kiül. Lábát lóbázva piheg, dülöngél az ágy szélén.

Hanyatt fekszem, fejemet balra dűtöm kicsit, lopva, de érdeklődéssel figyelem iparkodását. Segíteni nem tudok, hisz pórázon vagyok, szólni hozzá nincsen most se kedvem, se erőm.

Erős markával megfogja az ágy vasát, megpróbál fölállni, hatodszorra, hetedszerre úgy-ahogy sikerül neki. Az ágyat nem engedi, sőt már a másik kezével is fogja. Furcsán totyog, topog, nyilván a papucsába próbálja belerendezni lábait. Aztán egy nagy lélegzettel átfog az ágy végénél lévő járókára, mégpedig elsőre sikerrel. Átfog a másik markával is. Beigazítja a járókát, káromkodik egy keserveset, és útra kél. Látom, hogy csak egyik lábára jutott papucs. Lassan megy, totyogva, minden ágyvégnél megpihenve. Aztán eltűnik az ajtóban. Kis csend lesz, persze kórházi zajokkal, zörejekkel, horkolással, szuszogással, harákolással, csörömpöléssel teli csend.

Nézem a zacskót odafönn. Még negyedig van. Kicsit elalszom, pardon, csucsukálok, de fölriadok szinte azonnal. Nézem a zacsit. Mintha nem lenne benne. Átnézek a szomszédba. Az öreg még nincs sehol. És nincsen nővérke sem. Föltápászkodom, leakasztom az üres palackot a fogasról, fölpapucsozok, és csinos kék-fekete kockás klottgatyámat felhúzva kimegyek a folyosó közepén lévő nővérszeglethez. Az ajtón kilépve látom, a folyosó végén lévő vizesblokk felé igyekező öreg a táv felét se tette még meg. Becsókolomozok, a nővér bújik a zugból elő azonnal, „Jaj miért nem csöngetett?” Azt se tudom, hogy kell, no meg nem is szokásom, rég nem tartunk mi már cselédet. Kihúzza a csövet, bedugja a dugót, elbocsát.

Visszamegyek a helyemre, elrendezem a zsinóron csüngő villanykapcsolót, lefekszem, oltok. Nyitva az ajtó, lekapcsolták már a neont odakint, de jó világos van így is. Megnézem az órát, negyed három múlott.

Általában jól érzem magam, otthonosan, mintha nem először lennék kórházban. Igaz, nincsen fájdalmam, panaszom, érzem, hogy lassan bolygatott belsőségeim is megbékélnek odabenn. Nem vagyok beteg, egyelőre nem.

A közös háló, az emberszag nem idegen tőlem, táborozós, katonaviselt gyerek vagyok, átállok a harci körülményekre azonnal, bármikor. És hát ha nem is saját jogon, de rengeteget voltam én kórházban már. Nem ugyanaz, persze nem ugyanaz. De azért a szagát, a hangulatát a kórháznak csak ismerem, belém is ivódott az, alighanem kiszellőztethetetlenül.

De ami a leginkább otthonossá teszi számomra ezt a világot, az az, hogy – tapasztalom majd – itt már mindenki csak a lényegre tör. Itt senki sem foglalkozik már marhaságokkal; itt nem érdekes, ki mit szól, kinek mi a véleménye, itt nem oszt és nem szoroz beosztás, stallum, előremenetel, karrier, siker. Itt az a siker, ha sikerül egy szépet kakálni. Itt mindenki egyenrangú, itt már a pénz se nagyon számít. Itt nincsen semmire sem rácsodálkozás. Itt senki nem lepődik már meg semmin, senkinek nem rebben az arcizma, se betegnek, se hozzátartozónak, se orvosnak, se ápolónak. Itt nem történhet olyan, ami nem történt volna már meg. Itt minden volt, és minden van.

Megjöttem. Hon vagyok.

kórház