A köz által választott képviselők köz általi megvetését. Polgára idegen, külső hatalomként látja és éli meg saját államát, amely irritálja, túladminisztrálja, adóval fojtogatja. Amelynek kiszolgáltatott. Amellyel csak négyévente keveredhet párbeszédbe. Amely ellen gerillaháborút visel. Bármilyen formája legyen is a közhatalomnak – elnöki rendszer, királyság vagy köztársaság –, az állam és a nemzet nem találja a helyét Európában. Európa sem a világban. Leáldozóban négyszáz éves (véres) világhegemóniája, amelyet az ő „találmányának”, a kapitalizmusnak és a vele szimbiózisban kiteljesedett, a tőke által vérbőn táplált nemzetállami modellnek köszönhet. Billeg a polgári parlamenti demokrácia trónja, a politikai elit erodálódik, a tömegtársadalom lakója pedig a népfelség nevében a pokolba kívánja. Üvölti: az állam mi vagyunk!

Az európai civilizáció a görög antikvitás óta töri a fejét, milyen politikai berendezkedés volna a legalkalmasabb a közösség létéhez. Tragikus tévedések és magasztos eszmék kísérték a próbálkozásokat, amelyek egyensúlyt akartak teremteni a javak megtermelése és elosztása között. Egyensúlyt abban, mely jogokat rendelje a köz megegyezése alá, s melyeket gyakorolja egyéni szabadságjogként maga a polgár.

L’État c’est moi! – kiálthatott fel a 72 évig uralkodó XIV. Lajos francia király valamikor a XVII. század közepén (ha ő volt az, aki felkiáltott: „Az állam én vagyok!”). Hittek is neki addig, amíg a polgárság úgy nem gondolta, ha ő adja a pénzt, akkor ő diktál: halála után nem egészen 80 évvel XVI. Lajos alakjában a jakobinus diktatúra guillotine alá küldte a királyságot. (Az utána-királyok: tréfa.) Jött Napóleon, és az ő Code Civilje, a modern polgári jogrend alapja. Kezdett sűrűsödni Niccolo Machia velli 300 évvel korábbi látomása. Firenze kancellárja – a politikai méregkeverés mellett az állam fogalmát (stato) is neki köszönhetjük –, felismerte: az önkormányzó, független városköztársaságot végleg eltörli a központosított nemzetállam.

Európa 400 éve aztán arról szólt, hogyan lép át az emberiség a demokrácia korába. A kapitalizmus és polgársága megtalálta a magának legjobb politikai berendezkedési formát. A parlamentarizmus győzelmét könnyen megérthető és követhető, de a burzsoázia által komolyan igazán soha nem vett jelszó – Szabadság, egyenlőség, testvériség – segítette. Az arisztokraták ennek nevében elvégzett nyaktilózását mélyen megalapozta az őt megelőző szellemi forradalom. A XVII–XVIII. századi természetjogi és szerződéselméletek – a rációba vetett hittel – az ember természet adta jogainak nagy részét az emberek közös érdekeken alapuló szerződése alá helyezték. Még egy lépés: ha az állam alapja a társadalom, akkor annak tagjai határozhatják meg a politikai berendezkedés fajtáját.

Eltérő politikai modellek voltak ezek, de mind kimondták a modern politikai berendezkedés szempontjából meghatározó állampolgári jogok, valamint a képviseleti és a közvetlen demokrácia elveit. Montesquieu leírta a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalommegosztás egyensúlyát, a polgári demokrácia intézményrendszerének máig élő alapját. Locke pedig államilag szabályozott polgári jogokká emelte a természetes jogokat, egyfajta közegyezséget teremtve egyén és közösség közt. Erre épült fel az angol alkotmányosság és az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat. Csak Rousseau morgolódott, amikor élesen bírálta a brit képviseleti ideált: az angol nép csak addig szabad, amíg megválasztja képviselőit, utána rabszolga, senki és semmi. A népet ugyanis nem lehet képviselni. A törvényhozó – ez a rendkívüli ember –, fogalmazza meg ugyan a törvényeket, de a törvényhozói hatalom a nép elidegeníthetetlen joga. Itt a tömegdemokrácia permanens népszavazása.

A szerződéselméletek etikai-erkölcsi fénye a XIX–XX. századra erősen megkopott. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszménye mindenesetre ahhoz elég volt, hogy a polgárság beüljön a pénzről döntő hatalomba, megformálja saját elnyomó államát. El nem tespedhetett: ahogy a burzsoá győzött a citoyen felett, úgy élesedett a többi társadalmi osztály háborúja a hatalomból, s a közpénzekből való részesedésért. Jelszavuk a nyolcórás munkanap, az általános választójog, a közegészségügy, a közoktatás – a társadalom egészének emancipációja volt. A következő száz-százhúsz év arról szólt, hogyan lesz polgári demokráciából tömegdemokrácia, tömegtársadalom.

Karl Marx kapitalizmuskritikája – a „forradalmi szerepét eljátszott” burzsoázia trónfosztása – igyekezett meghaladni a polgári államot. Osztályok nélküli társadalmat ír le, ahol az állam eltűnik, mert, ha nincs osztálytagozódás, akkor nincs szükséglet, hogy az egyiknek szervezett hatalma legyen a többi elnyomására: a munkásosztály a polgári társadalmat olyan társulással fogja helyettesíteni, amely kizárja az osztályokat és antagonizmusukat. Az állam tehát elhal – ismétli aztán Marx és főként Engels nyomán Lenin, merítve az 1871-es Párizsi Kommün – szükségszerűen gyér – tapasztalataiból is. Az Állam és forradalomban azt írja: „A képviseleti intézmények megmaradnak, de nem marad meg a parlamentarizmus, mint külön rendszer, mint a törvényhozó és végrehajtó tevékenység különválasztása, mint a képviselők kiváltságos helyzete. Képviseleti intézmények nélkül nem képzelhetjük el a demokráciát, még a proletárdemokráciát sem, de parlamentarizmus nélkül elképzelhetjük, és el is kell képzelnünk...” Lenin meghal, jön Sztálin, aki nem akar elképzelni semmit. Kommunista forradalmárból gyorsan államférfivá vedlik, akinek – a legjobbat feltételezve – egyetlen célja volt: ha kell, véres erőszakkal modernizálni Oroszországot.

Úgy gondolta, hogy ehhez nem az állam elhalása, inkább az ellenkezője a kívánatos, a neki tökéletesen alárendelt állami bürokrácia. Egyesíti is a pártot és az államot, létrehozva egy erősen központosított berendezkedést, allegóriaként a nemzetközi munkásosztály vörös leplével beborította a diktatúrát. 1939-re az állam szó szent és sérthetetlen lett a hivatalos szovjet szóhasználatban: állambiztonság, államhatalom, államérdek... Halála után csaknem negyven évvel modellje elhalt.

Próbálkozott Mussolini és Hitler is. Mussolini a fasizmussal: hitt az állam elsődleges fontosságában, hogy az államot meg kell erősíteni a hagyományos olasz individualizmussal szemben. Korporatív állam lenne ez, amely, mint „kéve” megteremti a nemzetet. Hitler a nemzetiszocializmusban hitt, amely végül bekebelezte a fasizmust. A Mein Kampfban addig jut: az állam nem cél, hanem eszköz. 1929-ben: „A Volk eszméje magasabb rendű számunkra, mint az állam eszméi.” 1933-ban: „Az állam csupán kényszerű keret.” 1934-ben Nürnbergben: „A külföldiek mondhatják, az állam teremtett bennünket. Nem! Mi vagyunk »az állam«. Nem földi hatalom parancsait követjük, hanem Istenéit, aki a német népet teremtette! Tőlünk függ az állam!” Forradalmi „népi” gondolat, amely a német kultúrirracionalizmusba vész.

Tragikus kísérletek. A kapitalizmust, a polgári demokráciát akarták meghaladni. Kudarcba fulladtak.

Míg Európa e zsákutcákban vergődött, addig az Egyesült Államok saját útját járva, gyorsan távolodott a hagyományos kapitalizmustól. Tocqueville látta Amerika történelmi előnyét: Európában véres, hosszú harcok, forradalmak, társadalmi mozgalmak nyomán született meg a demokrácia, míg Amerika egyből, szinte magától értetődően nőtt bele a szabadságba, az egyenlőségbe. Követhető és követendő példává lehetett, mert működött. Politikai berendezkedésének ritka öntisztító képessége, társadalmának önszervező ereje volt. S mert Európa tagadásából megszületve, sohasem lett európai értelemben vett nemzetállammá. Nacionalizmust nem ismerő hazafiságának alapja az önmagába vetett hit. Meg van róla győződve, hogy ő a szabad világ mintája, minden más politikai berendezkedésnél jobb rendszerrel, amely polgárainak úgy ad korlátlan szabadságot, hogy – mindenki által tisztelt és betartott törvényeivel – szinte gúzsba köti őket – a köz javára. Ez a feltétele a közösség szabadságának. Annyira szabad benne az állam túlsúlyára érzékeny állampolgár, amennyire a közösség egésze szabad.

A globálissá váló tőke mozgásának legtágabb keretét teremtette meg. Az Egyesült Államok mindenkinél többet tett, hogy feloldja a kapitalizmus „klaszszikus” osztályszerkezetét. A hagyományos társadalmi piramist „hagymává” alakította, elmosva az osztályok közötti határokat és ellentéteket. Első számú társadalmi rendezőelve: bárkiből lehet bármi. Toleráns és kooperációra hajlamos, utolsó porcikájáig átitatva a verseny kényszerével. A kudarc bocsánatos, a munka mellőzése megbocsáthatatlan. Ezzel az etikával hozta létre és tette általánossá a tömegtermelést és a tömegfogyasztást, eszközként kitalálva és elterjesztve hozzá az elvont hitel képességet. Nem az számított már van-e létező vagyoni fedezeted a hitelhez, hanem, hogy van-e jövedelmed. A jövőből megelőlegezett munka ellenértékét adta jelen fogyasztásra, így sorolta be polgárát, foglalkozásától függetlenül, a „társadalmi hagyma\\\" közepébe. E perspektívával leszerelt minden elégedetlenséget, bár közben alapos agymosást is végzett, kitermelve Herbert Marcuse „konzumidió táit\\\". Osztályok helyett a tömeget láncolta a tőkéhez.

Már Tocqueville látta, hogy az egységes civilizációs keretek között erős demokráciá vá fejlődő Amerikának Európa nem lehet ellensúlya. John Lukacs történész szerint pedig a világ demokratizálódásának folyamata majdhogynem elválaszthatatlan lett a világ amerikanizálódásától. A világ többi része nem lett azonos vele, de elválaszthatatlan lett tőle. A második világháborút követően az európai társadalmak közvetlenül is szembe találták magukat a tömegtermeléssel, a tömegtársa dalommal, tömegkultúrával. (Nyugat)-Európa nemcsak követte a sikeres amerikai modellt - nem is nagyon tehetett mást -, hanem azóta is folyamatosan hozzá méri magát. Lenézte (máig szellemi fensőbbséggel tekinti) a jenki életformát és kultúrát (minden eszközzel védve a sajátját), de közben zabálta az amerikaiak pénzelte fellendülést.

Ám, Európának komplexusa támadt: két európai világháborúból csak az Egyesült Államok segítségével tudott kikecmeregni, újjáépíteni. Ez pedig sokba került. A briteknek például az amerikai szabadságeszmény, konkrétan Roosevelt undora miatt gazdagságuk forrásától, gyarmatbirodalmuktól kellett megválniuk. A Szovjetunió és Japán, később Kína, Dél-Korea mellett Európa lassan a világpolitika másodvonalába került.

Európa ma nyafog. A világ alig foglalkozik vele, lassan alig látogatott skanzen lesz. Ötvenévnyi fontosságát az Atlanti Szövetségnek, az amerikai atomernyőnek, azaz csak a Szovjetunió - vélt vagy valós - fenyegetésének köszönhette, s ennek megszűntével szipogva fogadja háttérbe szorulását az amerikai politikai gondolkodásban, amely a jelek szerint kezdi globálisan kezelni a globális kérdéseket. Talán nem mantraként kezeli Ázsia emelkedését - prózaian tekintve mindenekelőtt kínai kézben lévő állampapírjait -, és Európa süllyedésének lehetőségét, amikor a tőke globális mozgásának kereteit keresi a következő évtizedekben. Tanulva éppen az elvont hitelképesség 2008-as válságából.

Európa legnagyobb gyengesége ma talán az, hogy túlságosan ragaszkodik a XVIII-XIX. század közjogi berendezkedéseinek megkövült hagyományaihoz. Legfőképp pedig a nemzetállamokhoz, mint politikai alakulatokhoz. Egérútnak ott volna az Európai Unió. De...

„Nemzet és állam. A kettő nem ugyanaz\\\" - mondja John Lukacs, amikor meglehetősen szkeptikusan tárgyalja az unió jövőjét. „Az államok hatalma és fontossága megszűnőben. A nemzetek lényege nem. Ez... a jelenlegi Európai Unió nagy és mély hiányossága.

Európa egyesülésének még nagyon, de nagyon legelején vagyunk. Európai öntudat, európai szellem... alig pislog, alig létezik.\\\" Lukacs nacionalizmust lát hazafiság, helyett, populizmust liberális demokrácia helyett.

Európa romantikusan veszkődik. Legjobb koponyái talán látják, hogy a globalizált világ globális szerepet követelne tőle, erős részvétellel a nemzetközi intézményrendszerben. Ám ehhez először is erősebb közös intézményrendszer kellene, erős európai identitással. Marján Attila Brüsszelben élő közgazdász bizonyítja: ilyen nincs. A földrész heterogenitása túl nagy, hogy belátható időn belül egységes erőként léphetne a világpiacra, a világpolitikába.

Az unió elődje, a Szén és Acélközösség Németország pacifikálására politikai vállalkozásként létrejött gazdasági egyezség volt. Mind a belőle kinövő Közös Piac, mind az Európai Unió nélkülözte a szövetkező népek mentális egységét. A francia Jean Monnet, az egységes Európa egyik atyja halála előtt azon kesergett, kár, hogy az unió megteremtését nem a kultúrával kezdte, hanem a gazdasággal. Erősebb kötelék lenne. Meglehet, igaza volt. A túlélés azt követelné, hogy Európa országai másként szemléljék nemzet és állam viszonyát. Hogy nemzeti entitásukat kulturális autonómiájukban éljék meg és ki, nem pedig önálló államiságukban. Ezt sikítva - nem teszik. El kellene felejteniük a magányos ingázást a jóléti állam és a neoliberális szabadpiac között, egy valamiféle egységes állammodell kedvéért. Kezelniük kellene amerikanizált tömegdemokráciájuk billegő társadalmi békéjét.

Ezzel szemben kínkeservesen lépett életbe a lisszaboni szerződés (a történelmi epizód Benes-dekrétumok miatt), az unió adminisztrációja csikorgóan hatalmas, döntéshozatala lassú, viszonya a tagállamokhoz túlságosan homályos. Hiátus: nincs európai polgár, kevés, aki meggyőződéssel hisz az unió jövőjében. Jellemző, hogy az angol konzervatívok győzedelmes szavazatokat remélnek, mert remélhetnek azzal, hogy hatalmon nem akarnak csatlakozni az euróövezethez, s nem mondanak le állami szuverenitásuk egyetlen darabkájáról sem.

Gyengítette az uniót a bővítés gyors üteme is, amelynek politikai oka volt, a félelem Oroszországtól. Gyengíti a periféria országainak erős nacionalizmusa, az hogy itt nincs mély hagyománya a hatalmi ágak egyensúlyára épülő közberendezkedésnek, inkább a tekintélytiszteleten alapuló autokrata kormányzásnak.

Az unió országainak állami bürokráciája - eltérő mértékben és minőségben - túlburjánzott, funkciói tisztázatlanok,merevek, korrupciótól, vagy annak látszatától rohadtak. Súlytalanná lesz, hitelét veszti a parlamentarizmus. A hagyományos bal-jobboldali ideológiák mentén szerveződő pártok mind kisebb mértékben tudják leképezni és képviselni a tömegtársadalom szétszórt érdekeit. A pártok szürkülő mondanivalója öszszemosódik, s ha nincs, mert nem lehet markáns különbség közöttük, akkor már csak az ígéretek számítanak. A jelszavak. A politikai liberalizmus fakul, márpedig ha a többség uralmát nem mérsékli a kisebbségi és egyéni jogok érvényesítése, akkor a demokrácia nem egyéb, mint populizmus, korlátlan tömegdemokrácia. Mind többen süvöltik: le a parlamentarizmussal, elő a néppel, a népakarattal, a népfelséggel, a népuralommal! Közben szó sincs nép általi uralomról. Sokkal inkább a nép nevébeni uralomról. A populista, tekintélyelvű politika térhódításával pedig az unió végképp lejtőre kerül.

A közös Európának, ha nem szándékozik teljesen háttérbe szorulni, le kellene számolnia a nemzetállamok megosztó romantikájával. Úgy, hogy első lépésként erősíti az európai tudatot, lemond az elnyomó nemzetállam mindenhatóságáról, azzal, hogy mérlegeli: hogyan hozza kényes egyensúlyba nem a nemzeti, hanem az európai polgárok szabadságát, szavatolt életminőségét az erős közös hatalommal, eldöntve, mit rendel alá annak, s mit a tagállamoknak, vagy a regionális szinteknek. Minta nincs: meg kell tudnia teremteni saját új, hatékony európai politikai berendezkedését, amely ellenőrzi, de egyben szabaddá teszi a tőke mozgását.

Közben az önmagunk jövőjéről való gondolkodást nem enyhíti, hogy nagyvonalúan túllépünk a keleti kultúrák birodalmi hagyományainak tanulmányozásán. Hogy elfeledkezünk Afrikáról, amelyet a kíniak újra felfedeztek - maguknak. Mondjuk, csak mondjuk Churchillt: „A demokrácia a legrosszabb kormányzati forma - nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség megpróbálkozott\\\". Mi, a világ ezen felén így gondoljuk. Négyszáz év miatt elvakultan hisszük, mert el akarjuk hinni, hogy Európa a világ közepe. És mi az ő „tökéletes gyermekei\\\" vagyunk. Öt-hatezer éves kultúrák sejlenek fel a nem is olyan távoli jövőben. Megtanultak mindent, amit Európa feltalált, s hamarosan mosolyogva túllépnek ezen az örökségen.