Az ajánlatok lényegében egy rugóra járnak: a „szép korba” lépett honfitárs adja át valamilyen vagyontárgyát, ami ügyes statisztikai számítások szerint eltelt idő múlva bekövetkező haláláig egy rendszeresen számára kifizetett összeg fedezete lesz. Nem új találmány ez. Mi most azonban inkább a járadékkínálat egyik speciális módjával foglalkoznánk: azzal, amit az állam – a napokban immár ötödik alkalommal meghirdetett akcióval – a termőföldért ajánl cserébe.

Sokan fanyalogtak, amikor 2002-ben hivatalos állami ötletként a döntéshozók elé került az a javaslat, hogy a sok százezer termőföld-kistulajdonosnak – konkrétan az egyhektárosnál nagyobb, húsznál kisebb birtokkal rendelkezőnek – fel kellene ajánlani, hogy havi járandóság fejében adja át területét a nemzeti földalapnak. Ugyan, mondták a pesszimisták, hiszen sokkal jobban járnak, ha egy összegben eladják a birtokot, aztán úgy kezdenek vele valamit, meg különben is: többségük alig pár éve, a nagy nehezen végbevitt kárpótlás és szövetkezeti vagyonnevesítés során szerzett földvagyont, nem fogja havi összegecskékért mindjárt „vissza is adni” az államnak.

Nos, az elképzelés a gyakorlatban remekül –igazából még a legoptimistább előterjesztőket is kissé meglepve –bevált: az idén csaknem tizenkétmilliárd forint jut el átlagosan havi 31 ezer forintos összegekben 25 ezer idősebb polgártársunkhoz. Lennének sokkal többen is, de egyelőre sok a rendszerben a biztonsági korlát. Nagy tévedés netán azt hinni, hogy a járadékajánlat valamiféle jótékonykodás lenne, biztos havi fizetéssel óvjuk szegény, kiszolgáltatott kisbirtokost a napi földpiac változó viszonyaitól. Nem, nagyon nem: kemény „önkorrekciós” birtokpolitika ez.

A kilencvenes évek elején, a bár valóban erővel létrehozott, de mégis működőképes birtokrendszert a kárpótlással és miegyebekkel elemeire szabdaló állam – és itt most szándékosan nem beszélünk az egyes kormányokról – a program beindításával lényegében az egészséges és netán nemzetérdekű földhasználat kialakítására tett végre egy értelmes lépést. Alig hinném, hogy – bármit hoz is a következő választás – ebben az ügyben bármelyik politikai erő is behúzná a féket. A mostani ellenzék is inkább csak egy-egy ügy kapcsán morgolódik, az intézmény maga elfogadottnak tekinthető.

Egy erős és a határozottságot a birtokpolitikában is érvényesítő kormányzat csak egyet tehet: erősíti a folyamatot. Mégpedig úgy, hogy a még mindig meglevő sok százezer kistulajdonosnak még az eddigieknél is jobb ajánlatot tesz, aztán az így összeálló nagyobb területeket saját megítélése szerint leginkább működőképes vállalkozásoknak kínálja fel valamilyen „kedvezményesen méltányos” hosszú távú használatra. Azok pedig a mai üzleti viszonyoknak méretükben és üzemgazdasági jellegükben leginkább az egykori téeszekhez és állami gazdaságokhoz hasonlíthatóak már ma is, a jövőben pedig még inkább így lesz. És akkor végre beteljesedik az emlegetett önkorrekció: az állam nemzetgazdasági értelemben kárpótolja a végletesen elrontott egykori földkárpótlást. Már ha a tőkeerős külföldi tőke véletlenül közbe nem szól. Mert akkor aztán lehet ötletelni tovább.