Azok például, akik tudják, hogy Marosi az ország tán legnagyobb tekintélyű művészettörténésze, aki korábban többször is kifejezésre juttatta: kétkedéssel figyeli, hogy a Baán vezette Szépművészeti Múzeumban a szakmai munka, a gyűjtés és feldolgozás alárendelődni látszik a látogatószám maximalizálásának.

Hogy lesz-e mindebből nyílt színi vita, vagy akár csak egy írásos pengeváltás valamely kevesek által olvasott szakfolyóiratban, arra ma még merészség volna fogadást kötni. Azon azonban érdemes elmerengeni, hogy a múzeumok környékén szokatlan hevességűnek számító skandalum éppen akkor tört ki, amikor több nagy, országos gyűjtemény élén vezetőváltás következik. A miniszter személyi döntését szakmai indoklás nem kísérte ugyanis, és az első nyilatkozatokból is szinte lehetetlen kihüvelyezni, miként gondolkodnak az új főigazgatók a kézbe kapott megaintézményekről. A tudomány népszerűsítőiként, tömegeket vonzó nagykiállítások színhelyeiként? Vagy épp szakmai műhelyekként, amelyek kutatásaik eredményeit többek között tárlat formájában is közzéteszik?

A múzeumlátogató persze nem őrlődik efféle problémákon, hanem a lábával szavaz. Ha nagy nevet kínálnak neki, akár az utcán is kész sorban állni a látnivalóért; a delikát, izgalmas, de kevésbé egyértelmű élmény ígéretével viszont nehezen hagyja magát becsalogatni a múzeumba. Amiből az is következik, hogy látszólag nincs itt semmilyen dilemma: az országos múzeum vezetője akkor jár el helyesen, ha minél blikkfangosabb hívószavakat ír a bejárat fölé, aztán meg várja, hogy özönöljön a nép. "A fáraók impresszionista aranya" - idéztük nemrég a British Museum igazgatójának cinikus meghatározását arról, milyen is az ideális kiállításcím.

Ez a megoldás nemcsak sikeres, de kétségkívül demokratikus is: valóban a köz javára használja fel a közpénzt. Alapjában véve fölösleges is volna ölre menni azon, helyes-e - hiszen mi más igazolja jobban az országos múzeumok létjogosultságát, mint az, hogy minél többeket ajándékoznak meg kulturális élménnyel -, ha a tűzijáték fénykörén kívül nem egy romló, de legalábbis javulni képtelen múzeumi rendszert rejtene a félhomály. Aki kész felvonatozni Van Goghért Pestre, odahaza, ha betér is a kisvárosi múzeumba, abban rendszerint egy tárlatrendezés-történeti kiállítást talál: így csinálták a hetvenes években, és így a kétezresek elején, amikor csurrant-cseppent valami az Alfa programból. És ami ennél is nagyobb baj, éppen ezekben a múzeumokban fölösleges föltenni a "mi a fontosabb, a tudomány vagy a parasztvakítás" kérdését - egyikre sincs pénz ugyanis. Annak ellenére nincs, hogy e helyi múzeumoknak kellene összefogniuk a helytörténet feltárását, biztosítaniuk a múlt torzítatlan megőrzését, és segíteniük a történelem értő tanítását a gyerekeknek is ismerős tények és emlékek közzétételével.

Százával vannak ilyen magukra hagyott múzeumok az országban, de nemcsak beszélni, gondolkodni se nagyon szokott felőlük senki. Hát még hogy párbajozzon a - mondjuk így - becsületükért.