Mit – miért
A jogrendszer csak a megalkotásáig feltárt problémákkal, szituációkkal képes foglalkozni. Új probléma új jogszabályt igényel, azaz a kártyával kapcsolatos ügyeket értelmetlen a meglévő jogszabályokon számon kérni.
Napjainkban a magyar közéletben az egyik legnépszerűbb téma az emberi szabadság, a szabadságjogok kérdése. Hála néhány jelentős gondolkodónak, „elkötelezett” társadalmi szervezeteknek a (másképpen) gondolkodó ember rémülten látja a korlátlanság és a korlátozhatatlanság gondolatvilágának kialakulását, terjedését. Egyes megnyilvánulások, sőt állami intézkedések nyomán a teljes káosz képe dereng fel ideálként. A helyzet – jóllehet el nem fogadható – érthető valahol, hiszen a váltás előtti negyven évben ezek a jogok korlátozva voltak. A sajnálatos az, hogy a váltást követően, sőt azóta egyre fokozódó mértékben – kárpótlásként (?) – nem a korlátozások optimális mértékét igyekeznek beállítani (szólásszabadság!).
Hogy miért írok ilyeneket, mikor – a francia forradalom óta – tudjuk, hogy „minden ember szabadnak született”? Éppen ezért, hiszen az egyes ember nem önmagában létezik, hanem a társadalom tagjaként. A társadalom pedig a többi ember, mindegyiknek joga van a szabadsághoz, de – és itt a bökkenő, amin sok okos ember egyszerűen átlép, vagy át sem lép, csak elfelejt – ha ezek a jogok ütköznek egymással (és miért ne ütköznének, hiszen minden ember más), akkor bizony elő kell venni a korlátokat. Persze, nem mindegy, hogy mennyit és mekkorát. Az optimális beállítás persze csak olyan demokráciában lehetséges, ahol a társadalom minden tagja tudja (vagy legalább érzi): mit – miért. Mi még nagyon messze vagyunk ettől.
Ha tehát a társadalom bármely tagjának (akár nekem is) szabadságjogai közé tartozik az az igény, hogy a jelenlegi segélyezettek – de legalább a gyermekeik – betagozódva a társadalom hasznos tagjaivá váljanak, akkor igenis fel kell hagyni a jelenlegi gyakorlattal és a segélyezést korlátok közé kell szorítani (nem pénzügyi korlátok közé, azok már megvannak) .
Hogy erre mi a jó megoldás? Nem tudom. De úgy érzem, hogy Krémer apokaliptikus víziója ellenére vannak ilyenek.
Takáts Attila Budapest
