Az egyik politikai szereplő néha szögesen ellentmondó megoldást javasol, mint a másik (vagy mint önmaga korábban), és érvelni tud mellette akkor is, ha nem hisz benne, s csak azért pártolja, mert megkutatta, hogy a lehetséges szavazóinak az tetszik. Nagy tere van tehát a demagógiának, de még a mutyizásnak és a korrupciónak is, mint azt számtalan közelmúltbeli példa mutatja.  A parlamenti váltógazdálkodás lehetővé teszi, hogy négy elrontott év után a másik fél számára nyíljon meg az út a következő négy év elrontása előtt.

A demokrácia számomra szent. A diktatúra, az önkény ellentéte. Azért találták ki, hogy megszakítsák a gazdaság és a politika ördögi körét, sőt láncreakcióját, azt, hogy pénzzel hatalmat lehet vásárolni, a hatalom felhasználásával újabb pénzhez lehet jutni, és így tovább. Az európai demokráciákban ennek az az alku volt a lényege, hogy a mágnások lemondanak a korlátlan hatalomról, beleegyeznek a parlamenti rendszerbe, ha garanciát kapnak, hogy a hatalom szabadon hagyja őket működni. De az így kialakult rendszerek nem vízállóak: a választásokon alapuló parlamentáris rendszer önmagában még nem garantálja, hogy akár a választások folyamatába (a kampányba), akár a hatalom gyakorlásába nem próbálnak meg beavatkozni gazdasági eszközökkel. A hatalom befolyásolásáról nem mindig könnyű lemondani, és a politika számára sem mindig könnyű megállni, hogy újabb alkukkal ne használja mégiscsak anyagi előnyszerzésre a hatalmat. Rengeteg intézmény alakult ki, amelyek a rések betömködését szolgálnák, és ezek maguk is mind újabb rések lehetőségét hordozzák magukban.

A többségi döntés nem feltétlen velejárója a demokráciának. Az athéni demokráciában a népességnek csak egy egészen kis része rendelkezett szavazati joggal, csak a szabadok, és azok közül is csak a férfiak szavazhattak. Az egyszerű többséget sokszor próbálták már minősített többséggel, cenzussal finomítani. Mondhatnánk, hogy aki több adót fizet, vagy több gyereke van, annak több beleszólás járna. A többségi döntés csak egy kényelmes technológia, amit elsősorban az egyszerűsége tart életben, de gyenge pontjaival mindenki tisztában van. Ezért az athéni demokráciában sok tisztség betöltését sorsolással döntötték el, mert a véletlent tekintették az egyenlő politikai esélyek (izonómia) és végső soron a demokrácia biztosítékának (mert sorsolásnál nem lehet szavazatokat vásárolni). A Velencei Köztársaságban a dózse kijelölése számos sorsolási és választási körből állt felváltva. Több más itáliai városállamban is sorsolták a vezetőket. Kanadában a mi ombudsmanjainkhoz hasonló civil tanácsok (citizen's reference panels) tagjait szintén sorsolják.

Bonyolult problémák megoldására, bonyolult rendszerekben való eligazodásra és ilyen rendszerek befolyásolására számtalan területen alkalmazzák a véletlen döntéseket. Például a véletlen mintavétel módszereivel lehet tetszőlegesen jó közelítő megoldásokat kapni nagy adathalmazokkal kapcsolatos feladatokra, amelyeknek az eredményét reménytelen lenne pontosan kiszámítani. Tudományos folyóiratoknál, konferenciák szervezésénél felmerült, hogy a megfelelő pontszámot elért cikkek közül sorsolással válasszanak. Ma a politikában, a közigazgatásban még kevés példa van a véletlen döntésekre, például esküdtszékek tagjainak kiválasztásánál, vagy nálunk az ORTT-kuratóriumok civil tagjainak kijelölésénél használják. Pedig ezeket a jól bevált módszereket széles körben lehetne alkalmazni a politikai döntésekben, akárcsak a görög demokráciában tették: amikor csak érdemes, a szóba jövő lehetőségek közül sorsolással lehetne választani.

Persze minden azon múlik, hogyan választjuk ki azokat a javaslatokat, jelölteket, pályázatokat, amelyek közül sorsolni érdemes. Logikus lenne, hogy azok közül válasszuk (vagy sorsoljuk) ki a javaslattevőket, akik korábban a legsikeresebben döntöttek, de nem mindig könnyű egy-egy döntés sikerességét akár utólag is számszerűsíteni. Lehet szerepe ezért a kollektív bölcsességnek is: akár a maihoz hasonló eszközökkel, többségi alapon is választhatjuk azokat, akik a sorsolásra alkalmas javaslatokat - nyilván minden szükséges információ birtokában - megfogalmazzák. Erre való a véletlen: ha az összegyűjtött információt már mind felhasználtuk, és a további döntés már szükségszerűen önkényes (vagy korrupción alapul), akkor kell feldobni azt a bizonyos pénzdarabot.

Milyen előnyei lennének az új rendszernek (mindazokon kívül, amit a bonyolult rendszerekről a matematikából tudunk)? A választásoknál elfogadhatjuk a görög demokrácia érvelését: ha sorsoljuk a pozíciókat, nem lehet szavazatokat vásárolni. A hatalmon levők döntései közül pedig azért lenne érdemes sorsolni, mivel így csökkenne a befolyásuk a döntésekre, kevésbé lenne érdemes megvesztegetni őket, kevésbé lennének érdekelve abban, hogy egymással különalkukat kössenek, végső soron kevésbé lenne érdemes (akár fegyverrel, emberéletek árán is) harcolni a hatalom megszerzéséért, különböző ügyekben lobbizni, demagóg propagandát folytatni az érdekükben. A politika intézményeiben a javaslatok megfogalmazásán folyna a vita, talán tárgyszerűbben, mint ma.

Óriási tévedés lenne a véletlen szerepének növelését "politikaellenes" lépésnek gondolni. Éppen fordítva: visszaadhatná a politika rangját, ha kevesebb szerepe lenne benne a hatalomért való harcnak és a gazdasági vagy más érdekekből való "kavarásnak". Azok, akik manapság akár erőskezű vezérre vágynak, akár teljes passzivitásba menekülnek a mai politikai viszonyok miatt, mind azért ábrándultak ki a politikából, mert elegük van a kavarásból. A véletlen használatával viszont csökkenne a hatalomvágy és a gazdasági erő szerepe, és így a tárgyszerű politikai vitának nagyobb jelentősége lenne. A nemzet üdvét azonban nem a politika megszüntetése, hanem észszerű működése szolgálja: csak úgy születhetnek mindannyiunk számára elfogadható, a helyzetet legalább tendenciaszerűen javító döntések, ha alaposan megtárgyaljuk őket, és a legjobbak közül választunk, akár véletlenszerűen. Ha Magyarországon növelnénk a véletlen szerepét a politikában, az tehát nem csökkentené a politika jelentőségét, csak a politika és a hatalom összefonódását enyhítené. Na meg világhírűvé tenné az országunkat.

A szerző nyelvész