A felállás a következő. A palesztin hatóság az 1967-es háború előtt arab (jordániai) ellenőrzés alatt álló Kelet-Jeruzsálemet a majdani palesztin állam fővárosának szánja. Izrael viszont semmi mellett nem tart ki olyan makacsul, mint hogy Jeruzsálem Izrael Állam "egységes, oszthatatlan, örökös" fővárosa. Történelmi, vallási, érzelmi okoknál fogva egyik fél sem hajlandó az álláspontján lazítani. Izrael mai, radikálisan nacionalista kormánya hajlik ugyan arra - ha másért nem, hát amerikai nyomásra -, hogy "befagyassza" a településfejlesztést a Jordán folyó egész nyugati partvidékén; arra azonban egyáltalán nem, hogy ebbe a műveletbe bevonja Kelet-Jeruzsálemet is. Legfeljebb pár hónapra.

Ilyenformán a palesztinok azt látják, hogy ma még mindig markánsan arab többségű "majdani fővárosukat" fokozódó mértékben ellepik a zsidó telepesek. A Gilo nevű telepen, ahová azt bizonyos plusz 900 lakást tervezik, máris 4o ezren élnek - és még 16o ezren vannak a közvetlen szomszédságban. Noha Gázából néhány ezren eltűntek, összlétszámuk az 1967-es határ túlsó felén eléri a félmilliót. Ezek az emberek természetesen soha nem kívánnának - nem is fognak - egy majdani palesztin állam joghatósága alatt élni, ergo a remélt végső megállapodásnak vagy a hazatelepítésükről, vagy telepeik Izraelhez csatolásáról kell döntenie. Utóbbi annyit jelentene, hogy palesztin kézen az egykori brit mandátumterületnek még az a 22 százaléka sem maradna meg, amelynek arab jellegét soha senki sem vitatta; előbbire, félmillió zsidó exodusára semmi reális esély nincsen.

Itt valami egészen újszerű és kreatív, egyszersmind távlatos politikai gondolkodásra volna szükség, hogy kialakuljanak a "végső határok" s ezeket mindkét fél méltányosnak találja. Az Egyesült Államokra, mint Izrael patrónusára és legfőbb támogatójára különleges felelősség hárul e gondolkodás kereteinek kialakításában, de én úgy látom, hogy hiába kiabált rá Obama az izraeliekre még Pekingből is, akárcsak elnökelődjének, neki sincs komoly terve. Ha van, az paradox módon nem a palesztinokra vonatkozik, hanem Szíriára, amellyel Izraelnek (Jordániával és Egyiptommal ellentétben) nincs békemegállapodása. Úgy fest, hogy az izraeliek és a szírek araszolgatnak egymás felé. Előbbiek kerülik a megszállt Golán-fennsíkon létesített zsidó telepek témáját, és forma szerint nem zárkóznak el attól, hogy kellő katonai biztosítékok fejében csaknem az egész Golánt visszaszolgáltassák a szíreknek. El nem tudnék képzelni nagyobb diplomáciai trófeát Izrael kezében, mint a békét Szíriával. Ennek árnyékában talán kezelhetőbbé válna a telepek problémája - minden izraeli-palesztin megállapodás "Achilles-sarka".

Egyelőre minden cseppfolyós. Alighanem csodák kellenek az előrelépéshez, de hát voltak már ilyenek arrafelé. Amos Oz, Izrael legnagyobb élő írója - egyszersmind rendíthetetlen "békeharcos" - azt mondta a minap: egyfolytában reménykedik, csak épp azt nem tudja, hogy a reményeit kibe helyezze.