Pedig a rendszerváltás – látszatra – megtörte azt a kettős átkot, ami hazánk újkori történetét jellemezte. Egészen a rendszerváltásig a nagyobb léptékű irányváltásokat akasztás és terror vezette be, amit konszolidáció és békés gazdaságitársadalmi fellendülés követett. Elég az 1848–49-es polgári forradalomra, a Horthy–Bethlen konszolidációra, vagy Kádár János két évtizedére gondolni. A legutóbbi rendszerváltás azonban a „jogállami forradalom” eredménye volt, így az akasztás és az utcai randalírozás elmaradt, megnyílt a nyugati, fejlett civilizációkhoz történő felzárkózás lehetősége. A másik átok is megtört: a nyugati nagyhatalmak nem új térképet rajzoltak és elvettek, hanem új esélyt, felzárkózási esélyt adtak, ezzel a trianoni béke óta töretlenül népszerű sérelmi (nacionalista) politika helyett, új, a világra nyitott, nemzeti politizálás vehette kezdetét.

Egészen az ezredfordulóig úgy tűnt, hogy dolgaink, ha nem is könnyen, de a jó, az áhított irányba haladnak. Végre nem kell félnünk, ezért demokraták lehetünk, minden nehézséggel szembe tudunk és szembe is fogunk nézni. Még egyszer nem lesz foglya az ország egyik fele a másik felének, nem kell „alámerülni” és „kibekkelni”, közérdekű ügyeink vitákban, versenyben dőlnek el, előre tisztázott játékszabályok szerint. Akármelyik oldal győz is, egyik félnek sem kell menedéket, búvóhelyet. Ám ez az idilli állapot az ezredforduló után megváltozott. A politikai eredmény vitatása, esetleges megfordítása már nem a közösen elfogadott intézmények keretei között, hanem azon kívül merült fel.

Érdekes, hogy míg az Egyesült Államokban 2000 nyarán a szoros választási eredményt, sőt a szavazatok újraszámlálását a további kormányzás lehetőségét elvesztő demokraták körében az eredmény elfogadása, belenyugvás követte, addig hazánkban újra az utcai politizálás irányába tartottak az események. Magyarországon a 2002-es választásokat követően furcsa mód éppen július 4-én, az amerikai függetlenségi nyilatkozat elfogadása napján volt a szavazatok újraszámlálását követelő hídfoglalás.

Azóta újra azzal kell szembesülnünk, hogy nem hazánk és a közös érdekeinket védő intézmények védelme, hanem a másik oldal országból va ló kiseprűzése a téma. 2002. július 4-e óta folyamatosan romlik a helyzet, ma már felbukkant a minden emberi törvényen kívül helyezett „feketeszázas gárda” is, visszazökkenni látszunk ugyanabba a kerékvágásba, amiben az egész XX. században az ország szekere haladt: a kisemmizett, csonkolt ország panaszainak ismétlésébe, az agresszív, sokszor aljas indulatok felkeltésébe.

Van-e valaki, aki azt állítaná, hogy hazánk nem lett kevesebb azzal, hogy a világ más országaiban talált magának alkotó nyugalmat Bartók Béla, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Neumann János? Ráadásul rajtuk kívül vannak „névtelen” százezrek is, akik a XX. században nagyon sok, ma már hazánknál fejlettebbnek tartott ország emelkedésében vettek részt.

A hazánkat elhagyók mellett érdemes megemlíteni azokat a honfitársainkat is, akik mintegy „belső emigrációba” vonultak, alkotó energiáik elvesztek önmaguk, az ország és a világ számára is. A területi és emberi veszteséget, ami az első Trianon következménye volt, követte a szellemi csonkolás a XX. század további évtizedeiben. Már nem a nagyhatalmak rajzoltak új határokat Magyarország számára, mégis sok százezren szorultak le a „hivatalos Magyarország” térképéről.

Ady Endre itthon halt meg, de életében a hangadó nagykutyák bizony őt se gondolták magyarnak, hazánk elismert polgárának. Mégis, Magyarországot nem Tisza István beszédeiről, hanem Ady verseiről ítélik meg. Aki magyar iskolába járt, aki magyarul olvas, annak fülébe Ady szavaival köszönt be az ősz. Az egész világ nevet Efraim Kishon, azaz Kishont Ferenc írásain, viccein.

A Kishont Ferencet idegenbe taszító, a zsidótörvények második hullámát az Országgyűlés elé terjesztő földrajztudós-miniszterelnök gróf Teleki Pál nevét viszont csak azért jegyeztük meg, mert tudjuk, hogy a Délvidék megtámadása miatti mardosó önvádja miatt („szószegők lettünk”) öngyilkos lett. Tudjuk, hogy kiváló közgazda volt Im rédy Béla, de vajon ki ismeri műveit? Csak azt tudjuk, hogy hazánk világháborúba taszítása nyomán közel egymillió magyar polgár pusztult el. Egy másik kiváló közgazda, Káldor Miklós viszont az angol felsőház tagjaként, Lord Nicholas Kaldorként szerzett világhírnevet, jóllehet itthon nem élvezett semmilyen megbecsülést.

Mikortól lett újra magyar Bartók Béla? Wigner Jenő mióta magyar tudós? A Gábor Dénes által felfedezett holográfia magyar találmány? A Neumann János által konstruált számítógépeknek mikortól lett köze Magyarországhoz? És azok a könyvelők, géplakatosok, esztergályosok, parasztok, mérnökök, nővérek, orvosok, akiknek származásuk, hitük, vagy világnézetük miatt nem volt helyük Horthy Miklós és Kádár János Magyarországán? Mondhatjuk-e, vajon hogy az ő külföldre „tántorgásuk" után hazánk nem csonkult?

Ha Bethlen Gábor vallási türelmessége, vagy a szabadságharc végnapjaiban Batthyány Kázmér belügyminiszter által előterjesztett és a szegedi országgyűlés által a nemzetiségek szabad nyelvhasználatáról és a zsidók egyenlőségéről elfogadott törvény a XX. században is élt volna, hazánk nem szenvedett volna el újabb és újabb csonkolást. Több lett-e a magyarok joga, attól, hogy a velünk élők joga kevesebb lett? Attól lett-e vajon több a hazánkban élők esélye a boldogulásra, hogy ugyanezt a lehetőséget az itt élők egy részétől - mert zsidók, szlovákok, cigányok, vagy mert éppenséggel svábok, kulákok voltak - a regnáló hatalom elvette?

Itthon a XX. század nem egyetlen, hanem a folytonos Trianonok évszázada volt.

Nem csak hazánk területének kétharmadát, a magyar nagybirtokosok földjeinek felét, erdeinek négyötödét és a valaha magyar ajkúak harmadát veszítettük el. Saját politikai osztályaink nagyhatalmi gőgje miatt elveszítettük a magyar polgárok millióit évtizedekkel a nagyhatalmi döntések után is.

Mi magunk, Magyarország polgárai megtehettük volna, hogy megakadályozzuk a bajt, lefoghattuk volna a szerbeket, románokat, zsidókat, svábokat, értelmiségieket, vagy a kulákká nyilvánított, saját disznóik levágása miatt bűnözőkké tett parasztokat, a Hortobágyra telepített polgárokat a saját házukból, saját hazájukból kiseprűzni akarók kezét. Nem tettük. Előbbre jutottunk? Szerintem inkább hátra, hiszen a gyűlölködés itt maradt, a közös felemelkedés torokszorító élménye, az összefogás elmaradt.

A magyar polgárok millióinak elvesztése önmagában is tragédia. Még inkább az, hogy nemcsak a vallási, hanem a politikai türelem is elfogyott. Ha valaki azért, mert felebarátjának más a politikai értékvilága, már nem áll szóba vele, az magával is rosszban lesz. Ha valaki csak azért nem figyel oda saját szomszédjára, mert az zsidó, tót vagy sváb, az saját gyerekére, vagy saját édesanyjára se fog, ha véletlenül más nézetet képvisel, valamiről más a véleménye. Mert a tiszta versenyben, a jobb teljesítménnyel való előrejutás helyett a feljelentéssel, törleszkedéssel, a másik megbélyegzésével és az ezt követő kisemmizésével való gazdagodás útja bizonyult ígéretesebbnek.

Ha az ország polgárai nem fogadják el, hogy lehet az országon belül is valakinek példaadó ereje, ha másnak nincs becsülete előttük, akkor ezzel a sajátjuk is odalett. A szabad és öntudatos polgárok Magyarországából a hatalomhoz való törleszkedésben élenjárók nemzete lettünk. A közteherviselésben részt vállaló, adófizető, ezért adóforintjai felhasználásáról államát elszámoltató polgárból a köz zsebét metsző, a csalást bocsánatos bűnnek tartó zsellérek lettünk saját hazánkban.

A 80-as évek végén kaptunk újabb esélyt, hogy a gazdasági és társadalmi rendszerváltás nyomán teljesítményünkkel kitörjünk a XX. század nyomasztó öncsonkolásából. Hitünk, akaratunk, erőnk, hogy ezt az esélyt a magunk javára tudjuk fordítani, elfogyóban van. Újra ugyanazok a csábító szirénhangok erősödtek fel: el kell venni hazánk polgárainak egy csoportjától, amivel „érdemtelenül" bír, a nem-magyarok javait elég csak a „vér-magyarok" javára fordítani és a haza fényre derül. Persze tudom, nem vagyunk egyedül. Ugyanilyen hangok erősödnek szinte minden szomszédos országban. De nem volt-e elég a lecke, amit a XX. században a mi fejünkbe vertek bele?

Megismétlődik-e a XXI. században Magyarország szerencsétlensége? Hazánk eddig kimaradt a környező országokban újra és újra lezajlott csonkolásokból. Nálunk eddig nem volt „bányászjárás", amibe szegény Sütő András - mindent jól előrelátó - szeme és a román demokratikus felemelkedés egy jó évtizedre odalett.

Nálunk hatvan éve nem volt kitelepítés és vérengzés, mint Boszniában, amibe nem csak Bosznia, de az egész Dél-Balkán belerokkant, s amit ma is nyög, pedig akárcsak húsz éve is mennyire irigyeltük a poszttitói szabadságot, jólétet és árubőséget. Nálunk nem volt Meciar-nacionalizmus, ami miatt Szlovákia majdnem kimaradt az Európai Unióból. Nálunk eddig nem esett vissza tíz évre a fejlődés a „narancsos forradalom" folyamatossága miatt, ami miatt Ukrajna nem képes előre jutni.

Az előttünk álló év és az azt követő évek valóban sorsfordító esztendők lesznek. Most dől el, hogy a Kertész Imrét megkövezni, hazánkból kitaszítani, magyar íróságát megkérdőjelezni akarók nem csak négyéves politikai többséget, de országrontó ellenőrizetlenséget szereznek-e. Esterházy és Nádas Péterek, Konrád és Spiró Györgyök, Bródy Jánosok, Zoránok és Dés Lászlók gazdagíthatják Európa országait is.

Ők nem fognak elveszni világ számára. Azoknak a százezreknek azonban, akiket esetleg az új „hivatalos Magyarország" szorít ki a térképről, az egyre meghatározóbb „kollektív őrület" idején újra a kivándorlás, vagy az alámerülés, a „kibekkelés" marad. Életük legszebb éveit veszítik el, kedveszegetten, munkától és nyilvánosságtól visszavonultan kell, hogy reménykedjenek egy jobb kor eljövetelében.

Mi pedig egyre szegényebbek leszünk nélkülük.