A változás, amit sokan haladásnak szeretnek értelmezni, legyen lassú, és ne borítsa fel a megszokott értékrendet. Modern társadalmakban olyan gyors a populáció növekedése, hogy az állandóságra törekvés szinte eltűnt, és a haladás örömeibe vetett hiedelmek terjedtek el. Legalábbis a média, a politikai vezetés imamalmai a haladásról szólnak, és kevéssé arról, hogy silány élet is lehet a haladás ára.

Tettamanti Béla rajza

Abban a balul végződött szociális kísérletben, amelyben az én generációm részesült, és amelyet tömören csak átkosnak szoktunk nevezni, aránylag hamar ráéreztek erre, noha ott is a haladásról papoltak, de valójában az utolsó húsz évben a stabilitást segítették. Sokféle szükséges feltétele van annak, hogy az ember úgy érezze, hogy körülményei kielégítően állandók. Garantált munkahely, ingyenes orvosi ellátás, iskolázási lehetőség, persze tandíj nélkül, közbiztonság és természetesen az, hogy a magánéletembe senki se szól bele.

Ez mind megvolt kisebb nagyobb hiányokkal, bár a garantált munkahely kevés bért fizetett, az orvost némi hálapénzzel kellett a saját stabilitásához segíteni, és az iskolába se jutott el mindenki. Ezért a stabilitásért a diktatúra korlátaival is fizetni kellett, nem volt szabad sajtó, szabad szólás, civil kezdeményezés, és ha nagyon ugráltál hirtelen a stabilitást is kivették az életedből.

Meguntuk. Jött az új, a szabad, a csodálatos lehetőség. Ott laksz ahol csak akarsz, az utcán is szabad, ha úgy gondolod. Ott dolgozol, ahol munkát kínálnak de ha nem kínálnak, hát nem, figyelj oda jobban. Gazdagnak is szabad lenni, és mutogatni is lehet, aki megszól érte annak beverheted a pofáját. Hát nem nagyszerű?

Nekem az a gyanúm, hogy az elmúlt húsz évben kevés politikus értette meg miről is van valójában szó. A baloldal, főként a liberálisok ösztönzésére, a modernizálás, haladás mellett érvelt, és nem igen törődött azzal, hogy az előző rendszerben stabilitáshoz szokott emberek vajon szintén ezt akarják-e.

Vagy esetleg a jó népnek csak a szája jár, töredék része az, amely a szabadságot ténylegesen ki tudja használni valamiféle tevékeny, halmozó, alkotó kapitalista életre, ennek a szája szokott járni, a többség viszont fel van háborodva azon, hogy az állandóság újabb és újabb elemeit veszik el tőle. Meg nem is igen érti, nem tanulta meg, hogy ebben az állandóság nélküli világban hogyan kell viselkedni. Az „öngondoskodás” fontos kapitalista hiedelme főkként azt jelenti számára, hogy a kutya se törődik veled, csinálj, amit akarsz, akár fel is fordulhatsz, a temetési költségeket majd a hozzátartozóidon behajtjuk.

Az egészségügy, az oktatás, a biztonság stabilis mechanizmusai szépen elrohadtak a nagy nyüzsgésben, és a baloldali politika nem vette észre, hogy a rend, az átláthatóság, a biztonság, az nem feltétlenül haladás és modernizáció, az a dolgok normális állapota, és ha még ennél is többet szeretnénk, akkor beszélhetünk valamiféle modernizálásról. Ha valaki hirtelen meggazdagszik, feltehetően korrupcióval, az is nagyon megbolygatja környezetében a stabilitást, ezt nem szeretjük. Korrupció mindig lesz, meg borravaló is, de jobb ha a borravaló nagysága a beszédtéma és nem a hirtelen gazdagság. Nem igaz, hogy a korrupció jelenlegi magas szintje a haladás.

Arról írogatnak kedves szoci és liberális barátaim, hogy valamiféle program kéne, hiszen veszteni is legalább valamilyen program alapján lenne szép. De nekem úgy tűnik, hogy semmi komoly dolog nem jut eszükbe, a stabilitás sem.

Bezzeg a Fidesz ráérzett erre, és minden lapot rátesz. Lehet azon siránkozni a baloldalon, hogy a lakáskölcsönök miatti árverezési lehetőség radikális megszüntetésének ígérete mennyire nem piackonform, de el kéne gondolkodni azon, hogy milyen jól hangzik. És tán azon is, hogy kellő körültekintéssel meg is lehetne csinálni, és ez máris hatalmas stabilitás növelő tényező lenne. Nyilván azzal járna, hogy a lakást nem lehet zálogosítani, és ez a bankokat szomorúsággal töltené el, meg azokat a maffiákat is, amelyek a lakásárverezések igazi hasznát besöprik, de hát mindenkit tényleg nem lehet kielégíteni.

Ha mondjuk mindenki megjelölhetne egy lakást, amely az otthona, és az így megjelölt ingatlan nem lenne zálogképes, attól még nem menne tönkre a kapitalizmus. Én még azt is el tudnám képzelni, hogy az alkotmány tartalmazza a lakhatáshoz való jogot. Az állam köteles minden állampolgárnak, legalábbis felnőtt korától, minimum egy közművekkel ellátott szobát biztosítani. Nem kéne hogy a közösségi terekben való életvitelszerű lakhatás, a hajléktalanság, állampolgári jog legyen, mellesleg Svédországban sem az. Ha nem lennének hajléktalanok, mert legalább egy szobában laknának valahol, mindenki stabilitás érzése megnövekedne.

Nem igaz, hogy csak magánvállalkozók tudnak egészségügyet működtetni. A világban sok olyan ország van, hol döntően az állam gondoskodik az egészségügyi ellátásról – Anglia, Ausztrália – és nem lopják el a pénzt, hálapénz sincsen mégis működik. Hogyan? Hát utána kéne nézni.

A társadalmi szerveződés mindig megakad itt-ott, ennek jele a munkanélküliség. De az átkosban ez kapun belül volt, vagyis alacsony szinten eltartottuk azt is, aki éppen nem dolgozott. Most meg a piac hullámzásától függően azt is kirúgjuk az utcára, aki jól és szívesen dolgozik. Ne gondolják, hogy ez a haladás feltétele. Ha mint a társadalom tagjának garantálják a szobámat, és a legminimálisabb megélhetésemet, attól még nem lesz autóm, komputerem, hifitornyom. A munkára ösztönzés a javak bősége révén megmaradna.

Az átkos a maga durva módján a romák problémáját elkezdte megoldani. Ez nem csak jogi egyenlőségi probléma, hanem mint ezt már sokan kezdik elismerni kulturális probléma is. Államilag garantált munkahelyekkel dolgozott az átkos, a romáknak volt munkahelyük, és néhány generációnyi idő után minden rendben lett volna. Mi történt a nagy szabadságban: Legelőször ezeket a munkahelyeket szüntették meg a szent profit nevében, és azóta már a polgárháború küszöbén vagyunk. A segélyek helyett, tessék már észre térni, garantált munkahelyeket kellene csinálni, ez pénzbe kerül, de a polgárháború még ennél is sokkal többe.

A stabilitáshoz az is hozzátartozik, hogy nem vernek át a bankok, valamint az is, hogy az ő gyalázatos munkájuk nyomán kialakult válságot nem az ő nyerészkedésükkel kívánjuk befejezni. Mi a fenét csinál a parlament egész nap, ha húsz éve megengedi, hogy ez az ország szabad prédája legyen a szakszervezetellenes multiknak, a harácsoló bankoknak, hogy az egyén, a „dolgozó” védelme ilyen hihetetlenül alárendelt szempont legyen a törvénykezésben? Nem a rablót, hanem az áldozatot kellene elsősorban védeni, még ha ez komoly szemöldökráncolásra is készteti majd liberális barátaimat.