Aki követi a szerző munkásságát, az rájön hamar: az írások zöme afféle sajátos, csernás rádiókritika-féleségbe csomagolva jelent meg először, leginkább az Élet és Irodalom hasábjain. Kötetbe rendezvén néha lenyeste az erre való utalást a szerző, néha nem, ki is egészítette a könyvet másutt, más apropóból megjelent írásokkal, de végül is ennek nincsen jelentősége már; egységes, eredeti olvasókönyv keletkezett, amit akár esszécsokorként, akár novellafüzérként is olvashatunk, mindegy hogyan, jól szórakozunk, no meg mellesleg okulunk is.

Cserna számára a könyv, a rádióműsor, az író csak ürügy arra, hogy szabadon kifejthesse a maga álláspontját életről, halálról, írásról, irodalomról, írókról.

Íme egy esztétikai alapvetés Cserna módra:

„A történetről jó ideje olyasféléket hallani, hogy valamikor eltűnt, de mostanában tán visszajön. Hogy hol volt, arról nem szól senki. Mint egy csapodár férj, elmegy, nem ad jelt magáról, még haza se telefonál, azután egyszer csak újra felbukkan, nem mondja, merre járt, milyen ágyban, kinek az asztalánál, csak leül, és megvacsorál a családdal, mintha mi sem történt volna.

Ilyen lenne a történet? Ilyen kóválygó jószág?”

Szegény jó Kulcsár Szabó Ernő egy ilyen szabatos helyzetértékelésért a fél nagydoktoriját odaadná biztosan.

Jó alkalom ez a könyv arra, hogy Cserna a maga kedves szerzőivel találkozhasson kicsit, elidőzgessen velök, új oldalukról ismerje meg, gusztálhassa, és mellesleg bemutassa olvasóinak is őket. Csernában

egy pedagógus veszett el, ha egyéb nem is; az írások majd mindegyike tartalmaz némi életleírást, kis lexikális fundamentumot, lehet tanulni is belőle, gyerekek. Magyar és világirodalmi alapozást.

A pedagógiai szálat erősítik a szinte minden írásban előadódó hivatkozások; a súlyos auftakt után általában idéztetik valaki tekintély, szavas ember, akivel vagy egyetértőleg vagy vitázva, de eldiskurál egy kicsit, hogy aztán a tárgyra térve, vagyis inkább a tárgyra dobbantva, döbbentve elmennydörögje a maga mondandóját.

Milyenek az írók Cserna szerint?

Először is: jók. Jó írók és jó emberek. Cserna-Szabó senkiről nem ír rosszat, különösen nem végletesen rosszat; nem semmisít meg, nem sajnál le, nem cikiz, nem aláz, nem gyaláz kollégát. (Írásban…) Akiről rosszat írna, arról inkább nem ír. Ebben a könyvben az ő emberei gyűlnek össze, a maga embereit masíroztatja föl nekünk.

Milyenek Cserna írói, milyenek a Cserna-írók?

Ezek az írók mindenekelőtt nem csinálnak semmit; csavarognak, lődörögnek, isznak, hallgatnak, magukba néznek, vagy oda se. Néha szeretnek, szeretkeznek, de csak ímmel-ámmal, hisz tudják, hogy annak jó vége nem lesz. Ahogy Füst Milánnal mondatja Cserna:

„…a dolog valószínűleg úgy áll, hogy hiába kapjuk meg a csendet s hiába verjük le a hamut ruhánkról, mert mikor a következő inkvizítor megérkezik, csókos ajkát szánkra tapasztja, s vörös körmei eltűnnek a sliccünk mögött – akkor mi már látjuk magunk előtt ezt az új, zsíros szívet, ezt a kövér szerelmet a lélek padlóján tarka hányásként szétfolyni.”

Ugyanez másképp, Szép Ernő kapcsán jutva észbe:

„Tudja, hogy a bársonyos ölelésből szempillantás alatt válik héjanász, a parfümös paplanból avar, a csókból harapás, az érintésből karmolás, a vágyból csömör, az izgalomból unalom, a reményből kiábrándulás.”

De mindenekelőtt: Cserna írói reggeltől estig és estétől reggelig szenvedéllyel szívják magukba a halál mindent ellepő dögszagát.

Cserna írói halálra váltak, halálra várnak, halálra ítéltek, halálra születtek. Előés élőhalottak, halálélők.

Minden íróélet a halál körül forog.

„Hogyan is nevezhetnénk ildomosnak azt, ha valaki az Élet összes szépségével és csúfságával felvértezve szembenéz a sunyi Halállal, s ha már győzni nem lehet, hát döntetlenre hozza ki a meccset? A Haláltól rettegni illik, nem beleröhögni a pofájába.”

– írja Boccaccióról szólva. Vagy idézzünk pár Garaczi ihlette veretes sort:

„Most már nem tudunk halni, minket már agyon kell taposni, kétszer ránk kell csapni papuccsal, hogy végre kiterüljünk, akár egy izmos pókra. És még akkor se biztos, hogy megdöglünk.

Élünk vagy halunk? Ki tudja…

Holtak és bóklászó sorstársak, együtt kóválygunk a porzsák delejes világában.” Ami érdekes: ezek a lődörgők, bóklászók, piások és morfinisták, halálra vágyók és halálra váltak, velőscsont- és légzabálók

– hihetetlen sokat dolgoztak; nem tudni,hol és mikor, de valahol és valamikor, leültek és írtak és írtak, szépen, komótosan, ahogy lődörögni szoktak, szisztematikusan és pihenés nélkül, és kötetek tucatjait, néha százait hagyták maguk után.

Érdekes, én ismerek egy ilyet.

Depressziós, részeges, folyton összeomló, a terített asztal mellett váratlan

felzokogó, agresszív, kiszámíthatatlan, ökörségeket hadovál, hiperaktív, az utcán menni csak rohanva bír, átölel zokogva, majd halálra sért, kiállhatatlan komisz gyerek, ha bántod, már rohan anyukához, ha elfogyott a kovászos uborkája, rohan apukához.

És ugyanez a gyerek rigolyás öregúr, rend- és munkamániás, jól ír, nagyon jól, erőteljesen, de pontosan, szépen, mindig mindent határidőre szállít, precíz akcióprogramja és ütemterve van, tudja, mit kell tennie holnap, egy hónap múlva, jövőre, és hogy tíz év múlva hol fog majd tartani. Véznának tűnő teste duzzad az erőtől, ki tudja, honnan, de van humora, mindenkitől elles valamit, de második sorából ráismerünk. Előleget veszni véletlenül se hagy, ám azt sem feledi soha, hogy a tálentumról egyszer számadást kell adni.

És mindehhez gondos, szigorú, ám érző szívű atya, aki maga vasalja ingeit, és minden kedden felporszívózza a lakást.

Úgy hívják ezt az illetőt: Cserna.

Meg Bodor Ádám, meg Hamvas, meg Hasek.

Ebben a könyvben mindenki Cserna; Cserna Szép Ernő, és az Hemingway, Cserna Defoe és Cserna Ottlik, Cserna Dosztojevszkij és Cserna Szerb, Cserna Sade márki és Cserna Wilde, Cserna Capek és Cserna Cholnoky, Cserna Csehov és Cserna Csáth.

Ez nem lenne olyan jó, ha Cserna nem lenne jó.

De az olvasónak szerencséje van.

Cserna jó.