„Ausztria bűnös nemzet”, jelentette ki Elfriede Jelinek osztrák írónő, aki utánozhatatlan nyelvi erejű és könyörtelen kritikai hangvételű könyveiért 2004-ben Nobel-díjat kapott. Addigra már sokszor meggyűlt a baja az osztrák sajtóval, amin nincs mit csodálkozni, ha tudjuk, hogy Jelinek baloldali, feminista, apai ágon zsidó, vagyis sehogyan sem illik bele abba a gemütlich országképbe, ami oly’ kedves sok millió honfitársa számára.

Internetes portálokon nevezték manipulátornak, zsidó provokátornak, politkurvának, hogy csak néhányat említsek a leggyakrabban elhangzott szidalmak közül, pedig többnyire csupán arról ír, hogyan boldogul egy nő a férfitársadalomban, amelynek minden játékszabályát férfiak találták ki férfiak számára, és milyen sors vár arra, aki megpróbál leszámolni a múlt kísérteteivel.

Igaz, olyan keserű és vitriolos stílusban, annyi pornografikus elem felhasználásával, és olyan brutális nyelvi erővel leplezi le a mindenkori hatalom, az agresszió és a bornírtság társadalmi megnyilvánulásait, hogy hamarosan Thomas Bernhard és Peter Handke társaságában találta magát: nem csupán szellemi provokátornak, hanem egyenesen „Netzbeschmutzer”-nek (fészekbe piszkítónak) nevezték őt is bizonyos körökben. De Jelinek bátor nő. Kijelentette, Nobel-díja nem lesz zergetoll Ausztria kalapján, és folytatta az osztrák társadalmat ostorozó művek írását, mert, mint mondotta: egész életében arra törekszik, hogy kiegyenlítse a nácik által üldözött apja számláját.

Jelinek, Bernhard és Handke példáját azért idéztem, hogy némiképp tágabb értelmezési keretbe helyezzem Kertész Imre Welt-beli interjújának hazai fogadtatását, és rámutassak azokra az eltérésekre, amelyek az osztrák és a magyar történelmi múlt hasonlóságai ellenére a két ország hétköznapi, mondhatnám polgári kultúrájában ma tetten érhetők. Ausztriában minden Jelineket ért támadás ellenére olyan közhangulat alakult ki, mely szerint az ország büszke arra, hogy lett egy irodalmi Nobel-díjasa, aki ráadásul nő, egyébként a tizedik női kitüntetett az irodalmi Nobeldíj valamivel több mint százéves történetében.

Az osztrák polgári sajtó nem próbálta meg leértékelni a kitüntetés jelentőségét, nem támadta a Nobel-bizottságot azzal, hogy sanda, politikai szempontok alapján döntött a díj odaítélésekor, ahogyan teszi ezt a hazai, magát polgárinak nevező média. Az ilyen hangvételű írásokat meghagyták a Jörg Haider-féle politikusoknak és a szélsőjobboldali internetes fórumoknak.

Az osztrák polgári sajtó nem nevezte fércműnek az írónő regényeit, pusztán azért, mert nem szereti azokat, és főként nem akarta íróként és emberként egyaránt leértékelni a szerzőt. Az osztrák államfő hazája iránti megtiszteltetésnek tekintette Jelinek Nobel-díját, hivatalos, állami ünneplések egész sorát ajánlotta fel az írónő számára, más kérdés, hogy ő ezekből nem kért, sőt korábban még azt az „udvariatlanságot” is elkövette, hogy egészségügyi okokra hivatkozva magán a díjkiosztó ceremónián sem jelent meg.

Azok a szabad szellemű, provokatív írók, akik állandó szembenézésre kényszerítenek, akik minden hazugságra és megalkuvásra képtelen társadalomkritikusok is egyben, mint Kertész Imre, a (néhai) Thomas Bernhard, Peter Handke és Elfriede Jelinek, nehéz sorsot kénytelenek magukkal hurcolni, amit csak tetéz, ha perben állnak saját hazájukkal. Elfriede Jelinek szorongással és depresszióval fizeti meg ennek az árát, mégis van számára élhető élet Ausztriában, annak ellenére, hogy nem adja fel közéleti harciasságát, és jottányit sem finomít vitriolos társadalomkritikáján. Új, internetes regénye éppen olyan könyörtelen és keserű, mint az 1983-ban megjelent Zongoratanárnő.

Kertész Imre elhagyta Magyarországot, mert úgy érezte, számára nincs élhető élet a balkanizálódott Budapesten, és európai polgárként Berlint választotta lakóhelyének. Hatalmas politikai vihart kavart interjúja után még inkább el kell hinnünk neki, hogy Budapesten nem találna otthonra. „Nemzetgyalázóként” végigsétálhatna-e háborítatlanul egy pesti utcán? Üldögélhetne-e békésen egy budai kávézóban?

Egyetértek azokkal, akik azt mondják, az interjú hazai fogadtatása őt igazolja. S ha szavaival annyit ér el csupán, hogy foszladozni kezd a csönd, amely pókháló gyanánt telepszik múltunk bizonyos fejezeteire, s érteni kezdjük, mi módon csenghet össze egy ember sorstalansága egy egész nemzet sorsával, s egyéni léte hogyan tükröződik vissza a közügyek makrokozmoszában, akkor mégiscsak volt értelme az interjúnak, mégiscsak történt valami fontos azon a napon, amikor Kertész Imre nyolcvanéves lett.

A szerző szociológus

Kertész Imre Berlinben találta meg azt a békét, amire vágyott