A felszínen is látszik, hogy a társadalom szétesett, emberek sokasága a legelemibb kultúra nélkül tengődik, az alpáriság a követendő minta. Ennek a jelei ott vannak a parlamentben, az utcai tüntetéseken, de ott vannak a járókelők között, a boltokban, a buszon, a vonaton, az orvosnál, az iskolában is, mindenütt.

Magyarországon ma mindent lehet, amit kulturált országban nem lehet. És a politika fontos szereplői nemcsak hallgatnak erről, hanem hol ösztönzik, hol eltűrik, hogy a saját soraikban, a holdudvarukban, a médiavilágukban erre a jelenségre történelmi rettenetek is rávetüljenek. Rasszizmus, zsidózás, cigányozás, a magyar önérzet torz és beteges megélése, megbélyegzés: ki magyar, ki nem magyar, könyvek és írók, most már nem csak képletes száműzése, érvelés helyett gyalázkodás, akár még egy Nobeldíj esetén is…

Összeomlott a magyar társadalom történelmi, kulturális és erkölcsi értékrendje. Elérkezett a pillanat, amikor megálljt kell kiáltani. A kultúrájából kiesett ország nem ország, a kultúrasérült nemzet nem nemzet. Nem lehet gazdaságilag és államszervezésileg megmenteni egy országot, amelynek nincsenek valós, összetartó szellemi kötelékei. Azt, hogy ez a rossz működés mennyire beteggé tesz, semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a magyar politika ezzel már nem is törődik. Az idegbetegség gyakori tünete, hogy nem jár vele betegségtudat. A politika a legbetegebbje ennek az állapotnak. Sohasem fogja megfordítani ezt a züllési folyamatot az a politikai erő, amelynek magának sincs kultúrája. Mert kultúra nélkül magát a problémát sem lehet érzékelni.

A politika helyett az értelmiség mondhatna érvényes szót, de az értelmiség jó része vagy megadta magát, vagy lehalkított küzdelmeivel a közérdeklődés szélére szorult. Tisztelet néhány magányos harcosnak, például Debreczeni Józsefnek, Ungvári Rudolfnak, Chikán Attilának, Bauer Tamásnak, Radnóti Sándornak. Egy szűk körön kívül az értelmiség általában vagy nem vállal semmit, vagy olyan katasztrofálisnak nyilvánítja a bajt, hogy csak az ezért az igénytelenségért is komoly felelősséget viselő legnagyobb ellenzéki párttól remél változást. Kicsit sem zavartatva attól, hogy ott semmiféle értékrendet nem talál. A magukat értelmiséginek tartó emberek jó részének nem a minden irányba és minden értékre kiterjesztett nyitottság, a társadalom egészét átszövő kulturális és erkölcsi értékrend hiányzik, hanem a neki személyesen beígért érvényesülés.

A támogatás, az érvényesülés, a megrendelés kötetre, szoborra, zeneműre; állás a folyóiratnál, az újságnál, a televíziónál, igazgatói szék a színháznál… Mert ehhez nem kell iránytű, csak az a remény, hogy az eddigiek klikkje helyett most majd a „mi” klikkünk következik.

Bartók és vonulatának minden nagy alakja tudta, hogy az anyanyelv, a történelem, a kultúra, a kulturáltság mentett ki bennünket a legnagyobb veszedelmekből. Tudta, hogy a nemzetnek a nyitottság ad erőt. A nyitottság minden irányba és minden valódi értékre. Bartók azzal volt magyar, hogy a világé volt, és azért lehetett a világé, mert mélyen magyar volt. Vissza kell találnunk a bartóki útra. És talán nem is vissza, hanem előre. Mert Bartók ma is előttünk jár!

A szerző a Magyar Demokrata Fórum elnöke