Mostanáig az úgy volt, folytatva az allegóriát, hogy a csillagos-sávos elefánt, akárki képviselte is, bement a porcelánboltba (az angol "China" szó fordítható Kínának is, porcelánnak is), és ott tört, zúzott. Ami olyképpen valósult meg, hogy mindegyik porcelánfigurának koppintott egy jó nagyot az orrára: hol az emberi jogok, a szólás- és a lelkiismereti szabadság, hol a vallásgyakorlás, hol Tibet, hol a túlértékelt valuta, hol a protekcionizmus, hol a kereskedelemben felhalmozódó többletek egyoldalúsága, hol a természetes környezet mérgezése, hol az Amerikával dacoló rendszerek felkarolása miatt. És akadt még egy pár irgum-burgum, ha úgy akarta.

Ehhez képest Barack Obama - fogalmazzunk így - erősen viszszafogta magát. Egy olyan országban tett látogatást, amelyet a gazdasági-pénzügyi világválság, ellentétben az övével, alig rázott meg. Annak a hatásait, mint kutya a vizet, úgy rázta le magáról - köszönhetően a hatalmas tartaléknak, amit az elmúlt években felhalmozott. Kettejük viszonyát mi sem jellemzi jobban, mint egy szimpla képlet: a kínaiak a sajátjukat, az amerikaiak viszont másoktól - mindenekelőtt a kínaiaktól - szerzett kölcsönöket mozgósították és mozgósítják ennek a válságnak a leküzdésére.

Ennek megfelelően előbbiek még azt is megengedték maguknak, hogy, mint egy szigorú bankár, erős érdeklődést mutassanak az általuk folyósított (amerikai államkötvények felvásárlásában megvalósuló) kölcsönök felhasználása iránt. Egyszersmind kifejezésre juttassák borulátásukat az egész amerikai költségvetési és monetáris politikával szemben.

Amerika csak addig érezhette magát "erkölcsi fölényben" a kínai kommunista rendszerrel szemben, amíg ez a fölény szilárd gazdasági talapzaton állt. Minthogy azonban ezt a talapzatot a minapi válság alámosta, ha nem épp elsodorta, Obamában már csak a minimális, hogy úgy mondjam kötelező késztetés maradt meg arra nézve, hogy vendéglátóit emlékeztesse - egyébként közismert - demokratikus deficitjükre. Amire azoknak persze a szemöldökük nem rándult.

Nem először hallották amerikai elnöktől, hogy vannak bizonyos demokratikus értékek, amelyek univerzálisak, s amelyekhez egy olyan világhatalomnak, mint Kína, tartania illene magát, ám az ilyesmi eddig sem hatotta meg őket. Most meg látták, hogy a leckéztetés mögül teljességgel hiányzik az erő. Miközben Kína nemzetközi tekintélye egyfolytában nő, Amerikáé egyfolytában csökken. Barack Obamának egyszerűen nem volt módja arra, hogy ezzel ellentétes látszatot keltsen.

A többi az "amúgy" kategóriájába írható. Persze, hogy Kína "féllábú óriás" volna az amerikai piac nélkül; és persze, hogy az amerikaiak immár nem tudnak meglenni Kína együttműködése nélkül a világpolitika számos, jelentős problémájának a rendezésében. Ennélfogva akár őszintének is mondható a mindkét oldali fogadkozás, hogy "fokozzák együttműködésüket" a nagyvilág színpadán. Ám a korlátok, amelyek elválasztják őket, maradtak, amiképp maradt a kapcsolatok, az együttműködés legfőbb szabályozó elve is, melynek neve: önérdek.