A hét végét a FAO római székháza előtt böjtölő, a bejárat előtt hálózsákban alvó ENSZ-főhivatalnok végső elkeseredésében folyamodhatott a nyomásgyakorlás eme fegyveréhez. Ám a világélelmezés gondjainak enyhítéséért valamit is tenni képes, magukat a világ fejlett részéhez soroló országok vezetői egyszerűen távol maradtak a FAO csúcsértekezletéről. Talán mert féltek a kellemetlen kérdésektől. Az idei G8-csúcson a nagyhatalmak 20 milliárd dolláros élelmiszer-gyorssegélyt szavaztak meg a rászoruló országoknak, ám ígéretüket nemhogy gyorsan, de egyáltalán nem teljesítették: a segélyszervezetek zömének számlájára egy fillér sem érkezett.

Pedig a gyorsaságra szükség lenne. Diouf szerint 44 éve nem volt olyan súlyos élelmezési krízis, mint most. Egymilliárdan szenvednek alultápláltságban, százmillióval többen, mint egy éve. Még a fejlett világban is tizenötmillióan éheznek, míg a földgolyó szegényebbik felén hat másodpercenként éhen hal egy kisgyermek. Leggyakrabban a világ legszegényebb kontinensének tartott Afrikában, amelynek lakossága éppen a napokban lépte át az egymilliárdos küszöböt. Ma minden hetedik földlakó afrikai, fél évszázada még csak minden tizedik volt az.

Már nem is annyira kérdés, hanem jogos aggodalom, hogy az emberiség meg tudja-e teremteni a szükséges mennyiségű élelmet? Mielőtt könnyelmű válaszra ragadtatnánk magunkat, nem árt figyelembe vennünk, hogy a Föld lakossága 2050-re meghaladja majd a 9 milliárdot. Ahhoz, hogy ennyi embert táplálni lehessen, a mezőgazdasági termelés szintjét 70 százalékkal kellene növelni. Egy olyan világban, ahol a klímaváltozás egyébként is súlyos kockázatokat jelent. További kérdés: miért kell éheznie a világ egyik felének, miközben a másikon az élelmiszer-túltermelés okoz gondot? Rendben van-e minden, ha az európai gazdát azért szubvencionálják, hogy fogja vissza - sőt, hagyja abba - termelését, miközben másutt gyermekek halnak éhen? A felajánlott, igaz, mind ez idáig ki nem fizetett segélyeket nem arra kellene-e költenünk, hogy az európai meg amerikai gazdák túlkínálatát az éhező Afrika szívja fel, ily módon egyszerre elégítve ki egyik, s másik igényeit?

Ám egyelőre minden a régi mederben csörgedez. Nem csoda, hogy a jelenlegi körülmények között mind a Rómában tárgyaló politikusok, mind a Colosseum körül tüntető őstermelők úgy beszélnek az élelmiszerről, mint fegyverről. Akadnak, akik erősebbnek tartják még a neutronbombánál is. A kenyeret azonban nem kellene fegyverré tenni. Meg kell-e várnunk, amíg az éhezés, ez a mindennél szörnyűségesebb szenvedés indulattá válik, s már nem tartható korlátok között? A figyelmeztetés ott lebeg valamennyiünk szeme előtt: a terrorszervezetek öngyilkos logikája a szegénységből táplálkozik.