Miféle szakvéleményre alapozhatta a minisztériumi névtelen azt az állítást például, hogy "egy restaurátor-központ létrehozása Berlin árnyékában irreális", s hogy "mind szakmailag, mind pénzügyileg indokolatlanul és aránytalanul torzította volna az Iparművészeti Múzeum feladatvállalását" az az elképzelés, miszerint az Iparművészeti Múzeum "szőnyegkollekciója és infrastruktúrája Isztambul után Európa első szőnyegmúzeuma, restaurátor-képzője" lehetne.

Csak az vélekedhet így, akinek fogalma sincs arról, hogy van az országnak egy olyan nemzetközileg jegyzett, nagy múzeumi egysége, amellyel nemcsak Berlin, de a többi nyugati főváros sem veheti fel a versenyt: ez az iszlám szőnyeganyagunk. Alig néhány hete, éppen a Pergamon Múzeumban egy szőnyegszakértőknek és -gyűjtőknek rendezett találkozón (Wolkmann Treffe) hangsúlyozták Budapest minden európai partnernél nagyobb jövőbeni jelentőségét a keleti szőnyegek kutatásában, a restaurálási módszerek fejlesztésében s a múzeumi programok öszszehangolásában.

Ők tudják, hogy ahol a kiemelkedő értékű gyűjtemények vannak, ott szoktak megtelepedni a jó szakemberek, ott hoznak döntéseket a szakterület stratégiai kérdéseiről. Bár nyomasztó az ébrenlét, álmainkat nem szabadna elfelejtenünk.

A szöveg szerint a tárcának nincs tudomása Unger Ödön jelentős pénzadományának megérkezéséről az Iparművészeti Múzeum szőnyeggyűjteményének és tervezett restaurátor-központjának javára. Nos, meg kellett volna nézni az irattárat. Ott minden valószínűség szerint megtalálták volna a Hiller Istvánnak címezett, ezt a tényt bejelentő levelemet (2007. július 24.). Igaz, a bejelentésre nem kaptam választ. Hasonlóan informatív lehetett volna a minisztérium számára az adomány kezelésével megbízott alapítvány tisztségviselőinek személyes és írásos (de sajnos eredménytelen) eljárássorozata az alapítvány megfelelő felhasználása érdekében.

A minisztérium szerint az Iparművészeti Múzeum rekonstrukciós programjának részét képező új épületrész ("hátsó traktus") megépítésére vonatkozó számításokat sem ismertettem a minisztériummal. Ehhez képest a 2006. áprilisi keltezésű "Rövid projektadatlap"-tól a 2006. október 30-án, Hiller István címére postázott koncepciótanulmányon keresztül, az azt némileg átdolgozó, 2007. májusi "Megvalósíthatósági tanulmány"-ig igen sokszor kellett a minisztérium tisztviselőinek szembesülniük a múzeum megújítási tervével és annak költségbecslésével.

Köztudomású, hogy több mint két éve az Iparművészeti Múzeum felmentett főigazgatója vagyok. Miután a felmentést egyszer már jogerős bírósági ítélet megsemmisítette, Hiller Istvánnak köszönhetően másodszor is jogvitát kellett kezdeményeznem. Ez a mai napig is tart. A minisztérium szerint az Iparművészeti Múzeumban ma már nincs egyéb probléma, mint "azoknak a pénzügyi szabálytalanságoknak a kiküszöbölése és szabályozottsági hiányosságok pótlása", amelyek az én több mint két évvel ezelőtt lezárult, alig másfél éves működésem alatt halmozódtak fel.

Ezzel kapcsolatban Réti Lászlót idézném: "a miniszter revizorai ebben az időszakban egyes-egyedül Takács intézményéről állították, hogy a hiányosságok ott nem érik el a lényegességi küszöböt!" Azóta ezt a minisztérium revizorai a bíróság előtt is elismerték!

Kérdésem ezekután nem is az, hogy miért kellett távoznom a konstruktív szakmai légkörű múzeum éléről, annak ellenére, hogy ott a hiányosságok "nem érték el a lényegességi küszöbértéket", s még a működési bevételek is kiválóan alakultak. Ezt még valahogy ki lehet bírni. A kérdés az, hogy miként lehet valakit egy jogállamban ezekután ismételten és súlyosan megbélyegezni, tisztességét kétségbe vonni, jó hírét megingatni. Van-e még alkotmányos jogunk a jó hírnevünkhöz?

A szerző művészettörténész