A telefonálók között volt például Simon Peresz. "Maradj, a palesztin nép kedvéért! Nélküled a palesztinoknak nem lesz független államuk!" - mondta állítólag a Haaretz szerint. Barack Obama aztán arról biztosította, hogy Kelet-Jeruzsálem nem Izrael része, és a majdani palesztin állam fővárosa lesz. Abbasz, akit mozgalomban Abu Mazen néven emlegettek, biztos nagyon fegyelmezte magát, hogy el ne mosolyodjon néha a telefon másik végén. Ő - aki az izraeliek szemében azért nem volt mindig partner - most sorra olyan biztosítékokat hallott, amelyeket egész életében hallani akart.

Meglehet, ez volt a célja. Pártja, a Fatah sem kezdett el lázasan utódot keresni. Pedig a felvetése nem éppen új, már 2006-ban is megpendítette: nem fog újraindulni. Miből lett most elege hirtelen? Az utolsó csepp a pohárban feltehetően Hillary Clinton lelkes dicsérete volt, melyet Benjamin Netanjahu izraeli kormányfőhöz intézett, s melyben "a zsidó telepek példa nélküli korlátozásáról" beszélt, amiért Izrael "csak" 3000 ciszjordánaiai lakás épít fel.

Az Obama-adminisztráció azzal kezdte a közel-keleti rendezést, hogy a legkényesebb ponton, a zsidó telepek kérdésében kezdett el nyomást gyakorolni az izraeli kormányra. Merész lépés volt. Azt kérték, ne építsék tovább a telepeket. A palesztinok fel is bátorodtak, mondván, ha nem lesz építkezés, akkor lehet tárgyalni a békéről. Netanjahut ez egyáltalán nem hatotta meg: millimétert sem mozdított álláspontján.

Obamáék hátrálni kezdtek, Abbasznak viszont ezt nem tehette: nem volt hova. Legfeljebb annyit tehetett meg még az amerikai elnöknek, hogy lefotóztatta magát Netanjahuval szeptemberben New York-ban, ami a radikális Hamasszal folytatott tárgyalásokon nem számít éppen jó pontnak.

Az állandósult kínos helyzetre nyilván felhívták a közel-keleti körúton járó Clintonné figyelmét, akinek megszólalásait mégsem sikerült pontosan irányoznia. Ami Jeruzsálemben még dicséretként hangzott, az Kairóban már bírálattá vált. Pedig pont Obama volt az, aki az év elején pontosan a "kettős beszéd" miatt szidta le az arab kormányokat, egyébként jogosan.

De ne fogjuk rá az egészet Obamára. Abu Mazen végül is 74 éves. Neki újat már nem nagyon tud mutatni a közel-keleti tárgyalások állandóan újrainduló, majd állandóan eredménytelen körforgása. Ott volt a Palesztin Felszabadítási Szervezet és a Fatah születésénél, ott az oslói tárgyalásokon. Időtlennek tűnő időkig volt hű eminenciása Arafatnak. A palesztin nép szereti, bár, talán nem önmagáért.

A korrupt, kétszínű palesztin vezetést nem sikerült megújítania. A Hamasz 2006-os sikere óta a palesztin nép ügyét nem tudja egyetlen mederbe terelni. A legnagyobb probléma azonban az, hogy a jelek szerint egész generációjának, s ezzel a szekuláris arab szocializmusnak is leáldozott. Mögötte ebből a kultúrából nem jön senki, lényegében utód nélkül maradtak. Akik jöhetnének, azoknak már a Hamaszra kellene licitálniuk. Vagyis lehet, hogy szívesen venné a kalapját Abu Mazen, de egyáltalán nem biztos, hogy meg is teszi. Egyelőre élvezi, hogy partnernek tekintik.