Finkielkraut két évszázad nacionalizmusainak és liberalizmusainak identitáspolitikai alapeszméit elemezve oda lyukad ki, hogy "a barbárság végül hatalmába kerítette a kultúrát". Természetesen a civilizált barbárságra gondol, amely eddigi tetőfokát kétségkívül Auschwitzban érte el, de a kezdetektől mindmáig átitatja az egész modern ipari civilizációt. A kultúrát belülről legyőző barbárságon ő a gondolkodó élet, az autonóm ember, a felnőtt társadalmi lény - nagy szóval: a szabadság - vereségét érti, amelyet kétfelől mér rájuk a modern tömegtársadalom: egyfelől a növekvő társadalmi intolerancia, másfelől a növekvő társadalmi infantilizmus formájában.

A barbarizálódás egyfelől a magát képzelt származási közösségek agresszív-hisztérikus törzsi indentitásaiba bebörtönző fanatikusok felől fenyeget, másfelől pedig az egész világot látványosságnak, szórakoztatóipari élményszolgáltatásnak, egyetlen nagy kikapcsolódásnak tekintő, mohón a globális képernyőre tapadó, folyvást képre éhes zombi felől. "Ha nem a kulturális identitás börtönzi be az egyént a maga hovatartozásába - írja Finkielkraut -, az árulás bűntettében marasztalva el mindazokat, akik élnek a kétség, az irónia, a ráció jogával, és elszakadnak a kollektív anyaméhtől, akkor a szabadidőipar, a technika korának vívmányai süllyesztik csillogó csecsebecse szintjére a szellem alkotásait. (Ahogy Amerikában mondják: entertaintment lesz mindenből.) És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának."

A fanatikus, ajkán prófétai átkokkal és szitkokkal a társadalom zombizálódása, az eleven emberi lényt konzumidiótává sorvasztó tömegkultúra ellenében lép fel. Hite szerint legalábbis. A zombit, a démonikus élőhalottat akarja felrázni halálos álmából, valójában azonban csak ideologikus irányt és politikai célt ad a zombi vak mozgásának. A fanatikus nem más, mint öntudatos vagy politikai öntudatra ébredt zombi, aki most már nem a konzumidióta vagy a hulladémon telhetetlenségével indul el felzabálni a világot, hanem a "meg nem gondolt gondolat" teljes arzenáljával felfegyverkezve, szervezetten és célzottan, szigorú politikai program alapján. A fanatikus féktelen és dühödt világevését a világ elközelgő megváltásaként ünnepli. Valóban megváltás ez, csak épp fordítottja a vallásinak: a fanatikus nem a haláltól váltja meg a világot, hanem az élettől, a szellemtől és a szabadságtól.

A fanatikus és a zombi ugyannak a barbarizmusnak, ugyanannak az állami és piaci tömegkultúrának a szörnyszülöttei. Szembenállásuk, egymásnak feszülésük merő látszat. Valójában ugyanazzal állnak szemben, ugyanannak a tagadását testesítik meg és valósítják meg, amikor nekilátnak a pokoli lakomának, a világevésnek: a természeti környezet - a levegő, a víz, a föld, erdők - felzabálásának, a szellemi kultúra és a politikai szabadság elemésztésének, a fanatizmussal dacoló autonóm ember elpusztításának.

Mert csak az autonóm egyén képes megállni a maga lábán a szellemi talajtalanság és közösségnélküliség világában, csak ő képes elviselni a szabadság terhét, új méltóságot adva a személyes létezésnek, csak neki nincs szüksége államideológiák frissen krómozott járókeretére és lelkiismeret-diktátorok gyámkodására. Valóban ő az egyetlen igazi, az utolsó ellenség ezen a földön, bárhogy nevezzék is aktuálisan, hiszen puszta létével tagadja a szellemtelenségnek és élettelenségnek, a sivárságnak és pusztulásnak azt a világát, amely az állami és a piaci tömegkultúra látványosságformáiban épül fel, és amely az emberek tömegéből önmagukat és a világot elemésztő zombit és fanatikust csinál.

A zombi civilben jár, rendezetlen fogyasztói tömegekben, árukra és szolgáltatásokra éhesen támolyog a való világ piacterein (a valóságos és virtuális piactereken egyaránt), hogy mindent, amit csak éhségtől kigúvadt szemével megtalál, azonmód fel is faljon. A fanatikus egyenruhában parádézik, rohamosztagban menetel a való világ szimulált történelmi terein, hogy mindazt, ami az életből még megmaradt, a szabadság rendjéből itt-itt még rendetlenül kiáll, csizmáival kíméletlenül eltapossa. Amikor a talajtalanság, a szétesettség, a zűrzavar és sivárság átható érzése bizonyos lelki karakterű egyénekben elér egy szintet és tűrhetetlenné válik, gyakran éreznek késztetést arra, hogy katonai alakzatok és feszes egyenruhák határozottsága és szigora mögé rejtsék belső alaktalanságukat, erkölcsi képlékenységüket, szellemi renyheségüket. A zombi átváltozik fanatikussá, és most már nem piaci, hanem politikai értelemben is dühödten zabálni kezd. Márpedig kulturális értelemben az élet a szellemet, politikai értelemben pedig a szabadságot jelenti.

A zombiból lett fanatikus olyan ember, aki nem bízik saját erejében, tehetségében, kiválóságában, méltóságában, személyes és szabad létezése önértékében, vagy aki erkölcsileg annyira mélyre sülylyedt, hogy mindenféle belső - lelki, szellemi, erkölcsi - erőfeszítés és tényleges teljesítmény hiányában vélt genetikai vagy etnikai leszármazását tünteti fel legsajátabb és legnagyobb teljesítményeként (a "származásteljesítmény" überelhetetlen). A fanatikus olyan ember, aki az autonóm ember szabadságának felelőssége elől megfutamodik, és uniformisok csillogó tokjába bújik a pokolian sivár valóság és saját belső sivársága elől, hogy aztán éppen ezzel az uniformisba - vagyis tokba - bújással vallja meg a világ előtt teljes mezítelenségét, szerencsétlenségét, kiszolgáltatottságát, ami persze még tovább szítja világellenes dühét.

Így menekülnek tömegesen korunk legszerencsétlenebbjei a szabadság elől a zombilétbe, a zombilétből pedig a fanatizmus perzselő jégsivatagába, hogy a globális fogyasztói társadalom halotti ürességével, démonikus sterilitásával, spirituális sivárságával a kaszárnyaközösség bajtársiasságát és a menetelő hadoszlopok eggyé olvadt tömegeinek extatikus rajongását állítsák szembe. A menekülők, kétségbeesettek, tehetetlenek rossz közérzete, szellemi nyomora csapódik le a fanatizmus totalitáriusan zárt, vezérelvű kényszerközösségeiben, a különböző fiatalkorú bandák hordaközösségeiben, a politikai és/vagy vallási fanatizáltak szektáiban. Nemhiába tűnnek fel újra meg újra a fanatizmus fennen lobogó törzsi zászlain és transzparensein Európa-szerte az idegenellenességnek és a "hülyék antikapitalizmusának" (ma talán: a hülyék antiglobalizmusának), a politikai antiszemitizmusnak unalomig ismert, a hullarablás szennyétől és a kiirtott milliók vérétől iszamos jelszavai.

Minél inkább megcsappan a szabadság terhe elől nem menekülő, szabad és autonóm egyének száma a politikai közösségben; és minél több örökéhesen a piaci árutér felé imbolygó zombit ráz fel a nemlétből a késő kapitalista fogyasztói civilizációt alapjaiban megremegtető globális gazdasági és a kritikus szakaszába érkezett ökológiai válság, annál inkább fog megugrani a fanatikusok száma, akikben ugyanaz a szellemi restség, ugyanaz a bárgyúság és üresség jelenik meg, ami a zombiban, csak politikai eszmeként és cselekvési programként.

A fanatizmus tehát csak másik oldala a társadalmi infantilizmusnak és zombizálódásnak. Nem más, mint a szabadság elért szintjéhez tartozó barbarizmus, az egész modern civilizáció számára kihívást jelentő kaotikus tendenciák látszólagos leküzdése, mivel a megoldást - a végső megoldást - magának ennek az elért szabadságszintnek a felszámolásában jelöli meg. A szellemi és politikai kiskorúságot, mindenféle közösségi gyámságot elutasító felnőtt ember veresége, vagyis a barbarizálódás veszélye akkor a legnagyobb, amikor a fogyasztói tömegtársadalomban mindenkor túltengő infantilizmus szövetségre lép az intoleranciával, amikor az elzombisodott fogyasztó a politikai tettek mezejére lép, és fanatikussá válik, vagy amikor tehetetlenül megadja magát a fanatikusnak.