A szerző teológiai főiskolai tanár

Néhány mondat a cikkből: "Az új világrend kialakulásakor alapvető szerepet kell játszania a szeretetnek... A globalizáció nem feltétlenül rossz, amennyiben az emberiség nagy családját Isten atyasága alatt képzeli el (ahol mi mindnyájan testvérek vagyunk)... Eljött... az ideje annak, hogy a keresztény demokrácia által, a politikai életben képviselt keresztény társadalmi tanítást... végre megismerjük, és a gyakorlatban megvalósítsuk... Ha készen állunk a kormányzásra, akkor éljünk a lehetőséggel,... és építsük fel az új emberi világot Istennel... A történelem Ura segítségével hosszú idő után megnyílt a lehetőség az elméletek gyakorlattá váltására: vagyis eljött a mi időnk!"

Úgy tűnik, a cikk írója szent meggyőződéssel, lelkes várakozással szól a szeretetre és egyetemes emberi testvériségre épített új emberi társadalomról. E merész látomás reális politikai programként jelenik meg, olyan globális programként, amely Magyarországon valósulhatna meg elsőként, mivelhogy itt tárt kaput kínál hozzá a kialakult vagy kialakított kedvező csillagállás a közeli választásnál.

E látomás kapcsán azonban felvetődhetnek kétségek, kérdőjelek. Közben arra gondolok, hogy különös egy javarészt szekularizált országban, napilap hasábjain reflektálni egy teológiai alapozású társadalmi programra. Ez önmagában mutatja az idők forgását. Az idézett cikk írója szerint: "A fejlődés zavarának egyik oka a szintézis hiánya a tudományos életben, a nem kellő mértékű párbeszéd a tudományterületek, főként a szaktudományok és a teológia között".

Ez csaknem úgy hangzik, mintha egy középkori tétel parafrázisa lenne: helyén van az, ha a tudományok, köztük a társadalomtudomány a "teológia szolgálólányává" válnak. A magam részéről soha nem szólnék hozzá társadalomtudományi-politikai témákhoz teológusként, mert az állam, a világi társadalom és az egyház szétválasztását tartom az egészséges és az eredeti keresztény álláspontnak. (Jézus kijelentései: "Az én országom nem e világból való." Jn 18,37; "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené" Mt 22,21.)

Ez azonban semmiképpen nem azt jelenti, hogy az egyháznak el kellene különülnie a világtól: ellenkezőleg, a világban és a világért kell élnie. Belülről kell hatnia azonban, "sóként és kovászként", példaadással és tanúságtétellel, amely maradéktalanul tiszteletben tartja a lelkiismereti szabadságot (Jn 17,18; Mt 5,13; 13,33). Teológiai nézőpontból fogalmazom meg tehát az alábbi kérdéseket:

Min alapszik az a reménység, hogy a szeretet egyszer csak "alapvető szerepet" kap a társadalmi életben, az emberek fejében, szívében? Az eredeti (biblikus) keresztény tanítás szerint az ember jelenleg énközéppontú genetikus meghatározottsággal. A mai társadalmakban pedig olyan szélsőségesen individualista egoizmus vált jellemzővé, hogy egy amerikai szociológus ilyen címen jelentetett meg könyvet: Az önimádat társadalma. Továbbá: mitől lesz realitássá az "új világrend" bevezetése nyomán az, hogy "mindnyájan testvérek vagyunk", miközben naponként kell találkoznunk az antiszemitizmus és a rasszizmus goromba megnyilatkozásaival?

A szóban forgó új rend látomását képviselő erők is vonakodnak elhatárolódni ezektől, illetve nyílt szóval elítélni őket - akár éppen a kereszténység nevében. A cikkíró szerint az új világrendben "az együttmunkálkodás alapja hívők és nem hívők között a világban fennálló egyetlen igazság kell hogy legyen". De mi lesz ez az egyetlen igazság, mikor még a kereszténység is megosztott, a mai társadalom pedig köztudottan pluralista vagy nihilista szemléletű az igazságot illetően?

Mivel e kérdéseket illetően mindennemű felelet, magyarázat, racionális indoklás hiányzik a koncepcióból, nem marad más következtetés, mint hogy a politikai hatalom szövetségesének a pozíciójából vélik megvalósíthatónak ezeket a nagy erkölcsi és világnézeti változásokat. Logikailag az következik ebből, hogy egyfajta ideológiai kényszer, a lelkiismereti szabadság elnyomása vezetne az új Kánaánhoz. Olyan nagy a szakadék az összemberi társadalom jelenlegi morálja, mentalitása és a felvázolt "szeretet civilizációja" között, hogy csakis valamiféle megfélemlítő erőszakkal lehetne kikényszeríteni a szóban forgó normákhoz való alkalmazkodást.

Nem így van! - tiltakozhatnak az új világrend hívei, hiszen, ha a történelmi egyházak ténylegesen nagyobb szerepet kapnak a társadalomban - nemcsak a politikai hatalom szövetségeseként, hanem például az oktatási, sőt (az újabb tendencia szerint) akár egészségügyi és szociális területen is -, akkor ennek üdvös befolyása érzékelhető lesz. De miben állna, miből fakadna a tőlük várt erkölcsi-szellemi megújító erő? Itt hivatkozom egy másik cikkre (Országh István: Egy-ház?!, Népszabadság, szept. 9.), mely szerint a népegyházak mintegy társadalmi "szolgáltatást" biztosítanak, "a józan hit, a tradíció világát" képviselik.

Ez a cikkíró szerint is "tespedtségbe, élettelenségbe fordulhat át sokszor". Szembeállítja ezzel az úgynevezett szabadegyházakat, amelyekről megállapítja - általánosító ítélettel -, hogy "hajlamosak a rajongásra, extrém tanok hirdetésére, az egyéniség radikális befolyásolására". Tény, hogy léteznek ma ilyen irányzatok a kisegyházak között, de a klasszikus szabadegyházak éppen hogy az emberi szabadságjogok szentségét képviselik, nevüket is e jelmondat nyomán kapták: "szabad államban szabad egyház". Lehet, hogy éppen fordítva állna a dolog az "új világrendben": a történelmi egyházak folyamodnának a "radikális befolyásolás" eszközéhez (aminek sajnos bőven van tradíciója történelmi múltjukban), míg a szabadegyházak lelkiismereti szabadságuk küzdelmes védelmezésére kényszerülnének.

Nehéz hinni tehát abban, hogy az úgynevezett "józan hit és tradíció" belülről ható erkölcsi erőt tudna közvetíteni. Ezenkívül nem lehet említés nélkül hagyni azt sem, amiről a közelmúltban is szó esett a médiában: az egyházi személyekre vonatkozóan azért nem lehet feltárni a titkosított belügyminisztériumi dokumentumokat, mert ez egyszerűen megakadályozható - azzal, hogy az érintettek nem vallják magukat közszereplőnek. A valóság az, hogy az erkölcsi hitelesség helyreállításához önként kellett volna kitakarítani a múlt rendszerbeli elvtelen, tisztességtelen kooperáció szülte bűnöket.

Maradnak hát a kérdőjelek és az őszinte aggodalom: Quo vadis Magyarország? Nem kétlem, sokan őszintén hisznek abban, hogy szebb és jobb jövő köszönt ránk, ha az emberiség visszatér a "trón és az oltár" szövetségéhez, a valláserkölcsi alapokra épített társadalom régi-új modelljéhez. Fel kell csak eleveníteni azonban a történelmi tényeket arra vonatkozóan, hogy mivel jár, mit eredményez ennek a modellnek a követése, és máris világosak a tanulságok, belátható, hogy mennyire megalapozottak a kérdőjelek.