Nincs a létnek olyan szelete, amelyet legalább minimális mértékben elfogadnánk. Az élettel való elégedetlenség úgy általában még sokkal nagyobb, mint a demokrácia lesajnálása. Nálunk 1991-ben az emberek 7 százaléka tartotta jónak az életét, most 15. Ez az arány mindenhol legalább közelíti az ötven százalékot.

Rejtély a mindent utálatunk, mintha az egész életünk egy magyar futball volna, amiből csak a vereség jön évtizedek óta.

Meglehet, szeretjük a demokráciát, amennyiben elfogadjuk, hogy mások versengjenek értünk, de magunk már utáljuk a versenyt. Nincs benne sikerélményünk még akkor sem, ha sok minden sikerül. Nem mi vagyunk a multik, hanem mások.

De még ez sem magyarázat.

Mi lehet az oka annak, hogy régiek és újak között nincs még egy ország, amelynek olyan rossz lenne a véleménye az unióhoz tartozásról, mint nekünk? Ahol ennyire egyértelműen az volna a meggyőződés, hogy a rendszerváltozás csak a politikusok, kisebb részt az üzletemberek számára hozott kedvező változásokat, de a népnek semmit, amennyiben a tízszázalékos mérték semminek mondható. Annak. Mi az oka, hogy a velünk lényegében azonos színvonalon élő csehek és lengyelek többsége szerint az élet most jobb vagy legalább olyan, mint a kommunizmus idején, a magyaroknak viszont összesen nyolc százaléka gondolja azt, hogy jobb?

Ténylegesen aligha lehet kellemesebb a hozzánk képest derűsen nyilatkozó Bulgáriában, Romániában vagy Ukrajnában élni. Küszködnek ők is eleget. De miért nem zavarja ez őket? Lehet, hogy ilyen mélyen él bennünk az a naiv illúzió, hogy nekünk jár valami a vasfüggöny elhúzásáért és a törökök távol tartásáért, ám ezt a valamit sehol nem találjuk. Legkevésbé a bankszámláinkon.

Igaz, a demokratikus értékeket mi tartjuk a legtöbbre elvben, csakhogy a jólét érdekében mindenkinél könnyebben tolnánk hátra őket. A nyugat-európaiak számára sokkal fontosabb a jó demokrácia, mint a jól működő gazdaság, nálunk pont fordítva. Vezér iránti vágyunk sokkal közelebb van az orosz mentalitáshoz, mint a nyugat-európaihoz.

Más felmérésekből (Medián, Népszabadság, 2008 karácsonyi szám) kiderül, hogy nehezen szeretünk meg másokat, alig van kedvenc írónk, színészünk. A Pew pedig úgy találja, hogy nem szeretünk a közéletben semmit, legfeljebb Kádár János emlékét.

Nem tudjuk persze, hogy mit éreznek a magyarok, csak azt, hogy mit mondanak, ha kérdezik őket. Minden mondatuk lázadás, amiért az emberarcú antikommunizmus, a klubrendszerű kapitalizmus nem akar összejönni. Forradalmat tetszenek csinálni, legalább a kérdezőbiztossal szemben. Legyen, aki észrevegye!