Pelczné síkraszáll
Nem véve figyelembe most azokat a rosszindulatú megjegyzéseket, miszerint a képviselő asszony nyilván választókörzete, a végtelen kakaóbab-ültetvényeiről közismert Szikszó és térsége védelmében nyitott szatócsboltot az ország házából, próbáljuk eme kezdeményezést komolyan venni, és gondolati magját teljes szellemi tárházunkhoz illeszteni; jöhet még oly idő, amikor szükség lesz rá.
Itt most nem csupán arról van szó, amit a tévé is mondott, mármint hogy „Pelczné síkraszállt a Melódia szeletért", hanem az egyszerűségről és átválthatóságról. A Melódia szelet ugyanis egészen konkrétan a Bodrogkeresztúron negyvenmillió forintból megépített, negyven centiméter magas kilátóval lett szembeállítva, s ha a Sláger Rádió után, teszem azt, ebben a témakörben is sikerülne népszavazást kiírni, nem kétséges, hogy a Melódia szelet és a kilátó közül mi is az előbbit választanánk, megjegyzem, szebb is a csomagolása.
Mármost ha azt vesszük, hogy a magyar csokoládéiparnak igen komoly múltja van, a brutálisan ráfizetéses, teljesen értelmetlenül megvalósuló beruházásainknak viszont igen komoly jelene, akkor itt a Boci, Tibi, Pityu, Kajla, Marika, Bajtárs és a többi, egykoron közkedvelt termék újbóli gyártásával egészen elsöprő erejű struktúraváltást lehetne létrehozni a magyar gazdaságban, egyszersmind véglegesen kiváltva a botrányos metró- és autópálya-építéseket, hídrenoválásokat, a MÁV- és BKV-szerű képződmények működését; ne közlekedj, egyél Kajla szeletet.
Tényleg végtelenül egyszerű gondolat, mindenki számára átlátható, felfogható, nem kell hozzá bonyolult számítás, s főleg nem előképzettség; maga a közgazdaságtan legutoljára tán épp az 1 zsák só egyenlő 2 kecske idején volt ennyire leláncolón egyszerű, de hát épp ez a szép a gazdasági életben, minden csak az akaraton múlik.
A globális és mindent átszövő csokoládégyártással a minőségen és az eladhatóságon kívül az égvilágon semmi baj nem volna, pláne nem mentálisan: az ember vesz egy tábla csokoládét, és az jó neki is és az országnak is. Feltéve, ha közben nem olvassa el a csokoládé csomagolópapírjára írottakat, melyek azt tudatják, hogy a magyar csokoládé magyarnak ugyan magyar, viszont alapanyaga külföldi, adalékanyaga külföldi, s gyártani is speciel külföldön gyártották, mondjuk épp a közkedvelt Szlovákiában. Azaz a csokoládévásárlással nemhogy magunkat, de épp Szlovákiát támogattuk, holott a nyelvtörvény óta az interneten mozgalom indult azért, hogy szlovák terméket márpedig Szlovákiában járva se vásároljunk, hát még itthon.
Történt már ilyen egyébként, példának okáért a szlovák sonkával, aminek legfőbb jellegzetessége, hogy nem is sonka, csak azzá formálták a húsüzemben. Magyar ember nem vesz, s nem is eszik szlovák sonkát, még ha olcsó is, csakis magyart (noha az se sonka). Baj akkor van, amikor kiderül, hogy a szlovák sonkát szlovákiai magyarok készítették, tehát a mi véreink, elnyomva, meggyötörve, már a sonkát is csak šunkának ejthetve, ám üzleti érzéküket persze nem elveszítve. Hiszen őket ugyebár most már mindenki magyar állampolgárnak akarja tudni testvéri alapon, olyan ellenben nincs, hogy a sonkájuk viszont nem kell, azt tartsák meg maguknak.
Mi van továbbá, kérdezhetjük, ha a Melódia szeletet igen kedveljük, sokkal jobban, mint mondjuk a Mozart golyót meg a többi osztrák, belga, francia, német, dán meg főleg svájci szemetet, sőt még a kilátónál is jobban, viszont háromszor anynyiba kerül, mint nevezett nációk csokoládétermékei, melyekkel teli van ömlesztve a világ, miközben a csokibédekkerek egyetlen magyar terméket sem említenek a világ legjobb csokoládéi között.
Kilátóban, úgy látszik, jobbak vagyunk.
