Az Országgyűlés által elfogadott törvénnyel szemben eredetileg néhány fogyatékosügyi szervezet lépett föl, és kérték a köztársasági elnököt, ne írja alá a jogszabályt. A probléma azonban sokkal szerteágazóbb a fogyatékkal élők kifogásainál, és úgy tűnik, hogy az ügyben a statisztikusok között sincs egyetértés.

Az egyik álláspont: a magyar népszámlálásnak csupán az EU rendelete által kötelezően meghatározott adatokra kell szorítkoznia, az egyéb adatkörök adatait pedig (ide tartoznak a fent említett adatok) elegendő mikrocenzussal vagy reprezentatív felméréssel felvenni - és ez akár pontosabb eredményt is hozhat. Az Országgyűlés a törvényben végül lényegében ezt a megoldást választotta. Mások szerint a teljes népességet érintő felmérés, a népszámlálás mellett hozható fel több szakmai érv: így pontosabban lehet regisztrálni a területi és a populáción belüli eltéréseket, illetve jobban össze lehet vetni az adatokat a korábbi népszámlálások adataival.

A törvényből tehát kimaradtak a fent említett, korábban a népszámlálásokon szereplő adatkörök, így a nemzetiségre vonatkozó kérdéssor is. A korai tervezetekkel szemben viszont végül bekerült a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó adatkör. Ez azt mutatta: az előző pontban vázolt szakmai érvek és vélemények következetes érvényesítésén kívül vannak más szempontok is. Erre utal a vallásra vonatkozó adatgyűjtés kapcsán kialakult polémia is.

2002-ben heves vitát váltott ki az Orbán-kormánynak az a szándéka, hogy az egyházak finanszírozása során figyelembe veszik a népszámlálás adatait - ráadásul ez utólag, a népszámlálást követően derült ki. Ha azonban még elfogadnánk is, hogy ez az eljárás méltánytalan és igazságtalan, sőt jogszerűtlen volt, álláspontom szerint ez nem ok arra, hogy magát a népszámlálás indokoltságát is megkérdőjelezzük, illetve ezt az egyébként fontos adatkört elhagyjuk a kérdőívről. Így ugyanis a fürdővízzel együtt kiöntenénk a gyereket is.

Ez ahhoz a törekvéshez lenne hasonlatos, amit látunk az utóbbi években a gyűlöletbeszéd kapcsán: látjuk, hogy időnként visszaélnek a szólásszabadsággal vagy a gyülekezési szabadsággal, sokan azonban - ahelyett hogy megfelelően alkalmaznák a meglévő törvényeket az ilyen visszaélésekkel szemben - általános érvénnyel korlátoznák a véleménynyilvánítás és a gyülekezés jogát.

A statisztikusszakma megbecsültsége mindenkinek, minden politikai oldalnak, a társadalom egészének, hívőknek és nem hívőknek, valamennyi jövendő nemzedéknek javára szolgálhatna. Magyarországon azonban inkább bizalmatlanság övezi - a népszámlálás intézményével együtt. Ennek bizonyosan vannak történelmi és társadalmi okai. Ám ez nem jelentheti azt, hogy a népszámlálásra egyfajta nyűgként tekintsünk. Erre utal ugyanis az alkotmányügyi bizottság elnökének minapi nyilatkozata a hvg.hu-nak: "...akkor jó egy népszámlálás, ha minél kevésbé vegzálják az állampolgárokat...

A meglehetősen frusztrált Magyarországon minél kevesebb adat legyen nyilvános az egyes emberekről, hagyjuk már őket békén". Hogy az állami és önkormányzati döntések mennyire megalapozottak, vagy mondjuk negyven év múlva mit tudunk majd az országról, amiben élünk, az nem érdekes, csak most hagyjuk az embereket békén. Ennek alapján félő, hogy ha nem lennénk az EU tagjai és ekként kötelesek népszámlálást tartani, akkor legszívesebben az egész intézményt kiiktatnánk, legalább nem kell rá pénzt fordítani.

Vajon hányan tudják akár a politikusok, akár a témában megszólaló kritikusok közül, hogy a fejlett nyugati országokban tartott modern népszámlálások történetében a 2001-es magyarországi népszámlálás volt az első, és azóta is egyetlen, melynek során a kérdőíven nem tüntetik fel az adatszolgáltató nevét? A 2011-es lesz a második ilyen népszámlálás, megint csak nálunk...

A köztársasági elnök azzal, hogy megvétózta a törvényt, magáévá tette az említett szakmai kifogásokat. Levelében igyekezett tartalmi érvekre hivatkozni, szem előtt tartva a népszámlálás intézményének hosszú távú fontosságát is. Révész Sándor a cikkében azért kárhoztatja az elnököt, mert ezzel a lépésével támogatja a magukat hívőnek valló emberek egy részének meglopását, az államfő továbbá kirekesztő, sőt egyenesen saját katolikus egyházának kovácsol előnyt.

Ezek a vádak teljesen abszurdak, hiszen részben egy 2001-ben fogant kormányzati szándékot, részben egy jövőbeli feltételezést olvasnak Sólyom László fejére. Mindezt úgy, hogy a most visszaküldött népszámlálási törvényben fel sem merül a felvett adatok felhasználásának a mikéntje. Ezzel az erővel az 1946-os kitelepítéseket is fel lehetne róni a köztársasági elnöknek, mert azokat, szégyenletes módon, az 1941-es népszámlálási adatokra alapozták. Mintha azt kérnénk számon Sólyomtól, hogy 2012-ben esetleg betörnek a KSH épületébe, és onnan adathordozókat visznek el...

A kritikusok tulajdonképpen nem a népszámlálásról beszélnek, hanem az egyház-finanszírozásról, annak egy eleméről. Azzal a feltételezéssel, mintha a vallásra vonatkozó adatok gyűjtésének más célja sem lenne, mint az egyházak pénzhez jutása. Azt várnák a köztársasági elnöktől, hogy ha már megvétózta a törvényt a vallásra vonatkozó adatkör hiánya miatt, tegye egyértelművé, hogy elítéli a népszámláláson gyűjtött adatok majdani felhasználását az egyházakat illető kiegészítő támogatás megállapítása során, mert az sérti a vallásszabadságot.

Eltekintve attól, hogy Sólyom Lászlónak olyan dolgot kellene elítélnie, amelyre vonatkozóan sem a törvény parlamenti vitájában, sem máshol nem hangzott el a Fidesz vagy a KDNP részéről javaslat vagy elképzelés, érdemes megvizsgálni, indokolt-e eleve kizárni ezt a megoldást.

A mai magyar egyház-finanszírozás rendszere sok sebből vérzik, lényegében alig van olyan eleme, amit megfelelőnek lehetne tartani, és amit konszenzus övezne. Vitatott az egyszázalékos felajánlások rendszere és azok állami kiegészítése is. Az azonban nem vitatható, hogy az állam az általános hitéleti és a normatív támogatások összegét, arányát különböző adatok alapján állapítja meg: hányan ajánlották fel az egy százalékot, hány tanulóval működtet iskolákat az adott egyház, mekkora a közgyűjteményi és műemlékállománya, hány embert érint a szociális ellátó tevékenysége és így tovább. Ezeknek az adatoknak egy része az egyházak adatszolgáltatásán alapul, míg a másik részük, például az egyszázalékos felajánlás az emberek nyilatkozatából eredő adat. A népszámlálási vita lényege az, hogy milyen adatok és milyen számítás alapján állapítsa meg az állam a kiegészítő támogatás egyházak közötti elosztásának arányát.

A kiegészítő támogatás a jelenlegi finanszírozási szisztémának szerves része. Márpedig a kiegészítő támogatást valamiképp el kell osztani, és ehhez adatok kellenek. Ezeket például az egyházak bevallása alapján, az egy százalékból eredő adattal (jelenleg ez az alapja a kiegészítő támogatásnak), reprezentatív felméréssel, mikrocenzussal vagy népszámlálással lehet beszerezni. Bármelyik ellen fel lehet hozni érveket, kiváltképpen azt, hogy nem elég pontos, nem elég igazságos - de amíg önkéntes és nem nevesített az adatszolgáltatás, nem lehet állítani, hogy bármelyik megoldás kirekesztő lenne, vagy sértené a lelkiismereti szabadságot.

A támogatásoknak az egyszázalékos felajánlások arányához kötése például sok tekintetben igazságtalan eredményt hoz a nagy egyházaknak, ráadásul ez a nyilatkozat nem is teljesen névtelen, hiszen az APEH csak annak alapján tudja átutalni a pénzt az adott egyháznak, ha összeköti a rendelkező nyilatkozatot és a személyes adatokat tartalmazó adóbevallást. Tehát, bár az egyszázalékos rendelkezés önkéntes, ám ennek során a rendelkezőnek az azonosítására alkalmas módon kell adatokat szolgáltatnia. Ellenben a népszámlálás, a mikrocenzus vagy a reprezentatív felmérés során a nyilatkozattétel nem csupán önkéntes, hanem teljességgel anonim is lenne, miközben az így megszerzett adatsor a megfelelő statisztikai módszerekkel megtisztítva bizonyosan a jelenleginél igazságosabb elosztásra vezetne.

Ezt a vitát azonban szerintem nem most, hanem az egyház-finanszírozási jogszabályok és a költségvetési törvények kapcsán kell lefolytatni. Biztos vagyok benne, hogy ha alkotmányosan aggályos vagy méltánytalan megoldást kívánna választani a kormány - bármilyen kormány is -, Sólyom László erélyesen fellépne ellene.

Nincs benne gyerek

Ebben a fürdővízben nincs kiönthető gyerek. A népszámlálással a felekezeti megoszlásról az eddigieknél csak sokkal torzabb képet kaphatunk. Két okból. Egy: a felekezetek egy része a nyilatkozattól való tartózkodásra kéri híveit, más része éppen ellenkezőleg. Pusztán ez a tény használhatatlanná teszi az adatokat. Kettő: összecsúsznak a legkülönbözőbb kategóriák, a puszta nyilatkozatból nem derül ki, hogy valaki gyakorló hívőként, vagy csupán családi-származási jellemzőként vallja magát annak, aminek. A vallásszociológiai kutatások ennél sokkal hitelesebb és árnyaltabb képet adnak. Egyetlen ok marad, amiért érdemes sok hívő tiltakozása ellenére ezt a kérdést beleerőltetni a népszámlálásba: a viszszaélési lehetőség. Elképesztő álláspont, hogy az elnöknek nem kell törődnie azzal, hogy egy általa pártolt megoldás milyen viszszaélési lehetőségekkel fenyeget.

2001-ben a népszámlálással a felekezetek álláspontját előre ismerve, tudatosan hoztak létre egy hamis adatbázist, azzal az ígérettel, hogy a válaszadás megtagadása semmilyen negatív következménnyel nem járhat. Ám csalárd módon utólag mégis ehhez a hamis adatbázishoz kötötte az akkori kormány az egyházak finanszírozását, vagyis súlyos anyagi hátrányt szándékoztak okozni a válaszadástól elvi, lelkiismereti okokból tartózkodó híveknek, illetve felekezeteiknek. Kizárólag a kormány bukása akadályozta meg, hogy ez ne következzen be.

Az egy százalék esetében nem az állam, hanem az állampolgár az aktív, kezdeményező fél, és a játékszabályok világosak. A nyilatkozni jogosultak arányában meglévő különbségeket ki lehet egyenlíteni, ahogy ez meg is történt. Tökéletes megoldás nincs, de a népszámlálási adatok fölhasználásánál hamisabb és jogsértőbb sincs.

Az államfő nem számíthat rá, hogy annak a kormányzópártnak, amely 2002-ben ezt a rút visszaélést elkövette, 2012-ben nem lesz erre módja, s arra sem, hogy erre irányuló szándékai megváltoztak. Semmi nem utal sem erre, sem arra.

És miként tekinthet el az államfő attól a körülménytől, hogy olyan felekezetek szenvedhetnek hátrányt, melyeknek az állami adatgyűjtéstől való idegenkedését az üldöztetés legszörnyűbb tapasztalatai magyarázzák (ha nem is indokolják)?!

És ugyan mi akadályozhatná meg Sólyom László államfőt abban, hogy a népszámlálásról kifejtett véleményéhez legalább utólag hozzáfűzi azt: határozottan ellenzi, hogy az önkéntes adatszolgáltatáshoz bármilyen anyagi hátrány vagy előny kapcsolódjon? Úgy gondolom, ennyit mégiscsak meg kellene tennie azért, hogy az állampolgárokat egy súlyos jogsértéstől, a felekezeteket egy súlyos igazságtalanságtól és önmagát egy nagyon kínos látszattól megóvja.

(Révész Sándor)