De lassan a sarkos kijelentésekkel: Európában vagyunk. A többség ugyan meggyőzte Klaust, ám a föderáció ellenzői aligha adják fel. A brit toryk ha kormányt alakítanak a jövő nyáron, szintén megzsarolhatják a többieket a 2014-20-as költségvetési időszak pénzelosztási vitájában. S az sem mellékes, hogy a lisszaboni szerződéshez fűzött alapjogi charta három országra eleve nem is vonatkozik.

Az évtizedet meghatározó alkotmányozó folyamat végére most pont kerül. Az alkotmány a franciák és a hollandok ellenállásán megbukott 2005-ben, s legfontosabb tételeinek átmentését a lisszaboni szerződésbe az írek tartóztatták fel tavaly. Október elején aztán megváltoztatták véleményüket, de ehhez kellett egy pusztító világválság is. Az alkotmánynál szűkebben értelmezhető új alapszerződés célja azonban ugyanaz, mint kisiklatott előfutáráé, hogy demokratikusabbá és hatékonyabbá tegye az Európai Unió döntéshozatalát.

Klaus éppen e két jelzőből űzött gúnyt, hiszen a cseh alkotmány szerinti államfői hatalma nem hatalmazta fel arra, hogy a kormány helyett az európai végrehajtó intézmények vezetőivel egyezkedjék, ám a maga részéről igen hatékonyan préselt ki engedményeket. S most útjára indítja azt a folyamatot, amely demokratikus semmiképpen sem lesz, hiszen az állam- és kormányfők zárt ajtók mögött egyezkednek az új elnöki és külügyminiszteri posztok, valamint a bizottsági helyek betöltéséről.

Klausnak elvi fenntartásai vannak: kétkamarás és valódi parlamentet szorgalmaz, ahol a kis országok - amerikai mintára - ellensúlyozhatják a nagyok nyomását, s ahol valódi kormánypárt és ellenzék csap össze, vagyis világosak az erő- és politikai vonalak. Ez azonban érdekes módon már a föderális Európa előképe, miközben a cseh elnök kitartásában tegnapig bízó toryk éppenséggel visszakövetelnek jogosítványokat Brüsszeltől.

A lisszaboni szerződés a gyakorlatban mutatja majd meg, valóban egyszerűsíti-e a döntéshozatalt, hogy jó ötlet volt-e az alacsony legitimitású parlamentet még nagyobb jogkörrel felruházni, s kiötleni az új pozíciókat, csak hogy az amerikai elnök vagy a külügyminiszter felhívhasson valakit Európában, akivel érdemben tárgyalni is tud.

Az együttműködésnek kétségkívül új keretet ad a lisszaboni szerződés, ám tartalommal a tagországoknak kellene megtölteniük. Az utóbbi egy évben azonban senki sem érvelt azzal, hogy az unió mennyivel tudatosabban szállhatott volna szembe a világválsággal vagy a megannyi külpolitikai kihívással, ha már felvértezte volna magát az új alapokmánnyal. S Lisszabon sem védi meg jobban az egységes belső piacot, nem teremt automatikusan összhangot, ha például a klímapolitika finanszírozásáról esik szó.

Klaus mindenesetre megkegyelmezett Európának az intézmények megújításának szorító pillanatában. De vajon az EU él-e a kegyelmi állapottal?