A kétszintű érettségi bevezetése, habár megtartotta ezt az okafogyottá vált kifejezést, a rendszert legalább a valósághoz igazította. Az íróasztalon ráadásul remekül működött is a dolog. A középszintű érettségi egy állomás, amelyen túljutva a fiatalnak papírja lesz arról, hogy felsőbb osztályba léphet.

Kis túlzással a vizsga letétele nem is bizonyít mást, mint hogy megtanult tisztességgel írni, olvasni és számolni, ráadásul érti, amit olvas, és felszedett annyi általános műveltséget, amennyivel (már amíg a nagyja ki nem hullik az emlékezet rostáján) egy tévévetélkedőn legalábbis kenterbe verheti az egész mezőnyt. A plusztudást, a továbbtanuláshoz szükséges felkészültséget viszont az emelt szintű érettségi igazolta volna.

Ami ebből lett, az persze már a politikai elit gyávaságáról és populizmusáról fest pontos képet. Mert habár azon az első évben még meg lehetett lepődni, hogy a fejkvótára utazó egyetemek úgy happolják el egymás elől a hallgatókat, hogy eltekintenek az emelt szinttől, de aligha hihető, hogy a fenntartó állam ne tudott volna hatékonyabban fellépni a minőség javítása érdekében.

Következetesen végigvitt koncepció híján viszont puszta szólam maradt az alkalmatlanok menet közbeni kirostálása, érdekes emberkísérletté fajult a bolognai rendszer amúgy érthető és indokolható bevezetése, és a politikai ígérgetőversenynek áldozatul esett tandíj helyett ma átjárhatatlanul feszül egymásnak a tartalmában azonos, csak épp egyeseknek ingyenes, másoknak fizetős felsőoktatás.

Hogy ez a minőségi mélyrepülés tarthatatlan, azt ma már mindenki tudja. A bűvös varázsigét - habár az nehezen tagadható, hogy annak révén tisztább viszonyok teremtődnének, kikényszeríthető lenne a minőségjavulás és belépne a rendszerbe egyfajta "elszántsági rosta" is - ilyentájt, kampányidőn senki sem meri kimondani: tandíjra legfeljebb sóvárog, de a szájára nem veszi politikus.

Maradnak hát a kerülő utak. A kormány nemrégiben például az elit egyetemek tervével állt elő. A koncepciót hüvelyezve feltételezhető, hogy a valóban felsőoktatást nyújtó, minőségi intézmények erősítésével sorvasztaná el, esetleg szorítaná át az üzleti szektorba a resztlit. A szocialisták oktatáspolitikusának most bedobott terve pedig egy másik lehetőség: a szakonként központilag meghatározott emelt szintű érettségi kívánalmával kicsit feljebb tuszkolni a lécet, így enyhítve az egyetemek - javarészt maguk teremtette - kínjait, s az erős állami kéz felmutatásával nyugtatni azokat, akik jó ideje háborognak ezen a megengedő vircsafton.

Ez a megoldás arra mindenképp jó, hogy az egyetemek első évfolyamain ne a felzárkóztatással teljék a drága idő, ne nagy tudású professzorok legyenek kénytelenek sulykolni a szorzótáblát és Newton törvényeit. A labda pedig visszapattan a középfokú oktatás térfelére: tömjék be valahogy ők a lyukat közép- és emelt szint között. Oldják meg, hogy az a fránya vizsga ne összegzés legyen, hanem az, amit a neve is sugall. Érettségi.