Akkoriban az átvilágítást végző orvost alig védte valami a sugárzás káros hatásától. A képernyő ólomüvegből készült, hogy valamennyire csökkentse az orvost érő sugárzást és a testét ólomkötény védte, de a képernyő és a kötény között a röntgenvizsgálatokat végző orvosok nyaka szabadon maradt, emiatt őket átvilágításkor valóságos sugárözön érte. Kezdetben még nem tudták, hogy a nyakon a bőr alatt lévő pajzsmirigy különösen érzékeny a sugárzásra, és nagyon könnyen rákossá válik tőle. Hogy életét kisfizetésű, hálapénz nélküli szakmát gyakorló orvosként fenn tudja tartani, mindig két állásban dolgozott. Kétszeresen terhelte testét az akkor már tudottan gyilkos sugárzással.

Nyugdíjasként is folytatta munkáját, mígnem - túl a hetvenen - fájdalmas csomót tapintott ki a szegycsontjában. Röntgenfelvételt készített, és saját maga diagnosztizálta a csontját pusztító rosszindulatú daganatot. A daganatot orvos barátai távolították el - és megállapították a már sejthetőt, hogy csupán pajzsmirigyrákja csontáttétét vágták ki. Őt is elérte a röntgenorvosok szörnyű foglalkozási betegsége, mely nagy fájdalommal járó áttétei révén sok szenvedés után öli meg a beteget.

Ő mindezt tudva szembenézett a sorsával: amíg mozgásképes volt, röntgenezett tovább. Barátai nagy szeretettel támogatták munkahelyén, segítették otthonában. Ez a "kegyelmi állapot" azonban csak rövid ideig tarthatott. Nem sokkal később eltörött a combcsontja: egy újabb hatalmas áttét roncsolta szét. Megoperálták, fémszöggel pótolták a hiányzó részt, így újra járóképessé vált. Nemsokára a szájában jelent meg a daganat áttéte, ami az arcüregét roncsolva tört át oda.

A vérző, gyorsan növekvő daganat egy részét újabb műtéttel távolították el. Rövidesen - ahogy azt a betegség lefolyása megszabta - a derekában is áttéteket találtak. Ezek már idegeket nyomtak, és pokoli kínokat okoztak. Ekkor már elfogadta fájdalmai csillapítására a felkínált kábító hatású fájdalomcsillapítókat. Maga adagolta injekcióban önmagának, mindig csak a legszükségesebb mennyiséget.

Okos, nyugodt, kevésbeszédű emberként elkezdett készülni a közelgő halálra. Elrendezte dolgait, rendelkezett, osztogatott, szinte sohasem panaszkodott, de már alig tudott mozogni. Barátai, szépszavú gyerekei élelmezték, és mások is vele voltak. Szerették. Otthonában élhette utolsó napjait. Szerencséje volt, mert egyedülállóként sem volt teljesen magányos, nem kellett megtűrtként, elfekvőben, kórházi ágyon várnia az akkor már megváltó halált.

Egy hétvégén megemelték kábítószere napi adagját és ehhez - szokás szerint - a patikából elhozták az engedélyezett heti adagot. Kérte, hogy hétvégén ne jöjjek, törődjek gyerekeimmel, mert barátnői jönnek el hozzá segíteni, ellátni. Mivel arra jártam, mégis felmentem hozzá megnézni, ránézni. Csöngetésre, dörömbölésre, ajtórugdosásra sem nyitott ajtót. A kulcs a zárban volt. Szomszédja segítségével felfeszítettük az ajtaját.

Ott még az orvos számára is szörnyű látvány tárult elém. Az ágyán keresztben, hatalmas vértócsában feküdt, saját vérében megfulladva, egyik kezében egy üres fecskendőt, a másikban a bőre fertőtlenítéséhez használt vattát tartva. Az éjjeliszekrényen torz betűkkel írt lap arról, hogy nem bírja tovább, hagyjuk meghalni, bocsánat az öngyilkosságáért.

De mi is történt utolsó perceiben a szerencsétlen asszonnyal? Végső elhatározásra jutva megírta utolsó rendelkezését, beadta magának teljes heti kábítószeradagját. Eközben az arcüregét rágó daganat áttörte az agyalapi fő ütőere falát, és emiatt a vére elöntötte a száját, melyet a levegővel együtt leszívott a tüdejére. A saját vérétől fulladt meg, iszonyú kínok között.

Ezt a szörnyű véget érdemelte? Nem érdemelt volna segítséget a távozásához, ha már erre a végső tettre elszánta magát? Miért kellett egyedül és titokban erre a döntésre jutnia? Miért kellett ilyen betegen, ilyen szenvedések között önmagára kezet emelnie? A törvényeink azonban reménytelen esetekben is büntetik az efféle segítségnyújtást. És R. A. nem akart senkit bajba sodorni azzal, hogy eutanáziához segítséget kérjen. Nem lett volna tisztességesebb és emberibb, ha valaki - orvos rokona vagy bárki - vele van ebben a szörnyű órában, és segít neki ebben a végső cselekedetben: szeretettel kezét fogva, csendben elaltatva, hogy ne a saját vérében fulladjon meg iszonyú kínok között?

Kérem, gondolkozzunk el ezen, és válaszoljunk önmagunknak!

Debby Purdy