Rendhagyó és meglepő felvetéssel állt elő Gerő András történész a Mozgássérült alaptörvény című cikkében. Olyannal, amelyre leginkább a "nem várt személytől, nem várt üzenet, nem várt helyen" kitételek illenek. Írásában Gerő - többek között az alkotmányosság hiányára utalva - felveti, hogy ideje Magyarországon az államforma megváltoztatásában gondolkodnunk.

Én ezt egy percig sem akarom vitatni, magam több éve vallom és hirdetem ezt. Az államforma megváltoztatása (helyesebben: az ahhoz való visszatérés) milyenségében - királyság - is egyetértek vele, ám a hogyannal és gondolatának egész kontextusával szinte egyáltalán nem. A lényeg pedig - úgy gondolom - éppen ezekben a részletekben van.

Ahogyan Gerő egyik alapállása az, hogy a magyar társadalomban a kulcskérdés a polgárosodás folyamata, illetve annak a minősége, úgy én azt gondolom, hogy a magyar társadalomnak jelenleg, sőt már legalább hét évtizede a minőségi, felelősségteljes politikai elit szinte teljes hiánya az egyik legnagyobb problémája. Mondatja ezt velem a történelmünkön kívül a konzervatív értékítéletem is, amely több ponton is berzenkedik amiatt a politikai, és társadalmi rendszer miatt, amit a második magyar köztársaság kialakított és konzervál, de leginkább öntudatosan legitimizál immáron húsz éve ebben a hazában.

Mert "köztársaságból" volt elég, sőt még sok is a XX. századi magyar történelemben: 1918-ban egy népköztársaság, 1919-ben egy tanácsköztársaság, 1946-ban egy (sima) köztársaság, 1949-ben egy újabb népköztársaság, 1989-ben pedig megint egy (sima) köztársaság. Alig több mint hét évtized alatt öt tisztán népuralmi berendezkedésű államforma. A közös pedig bennük az, hogy egyik sem bizonyította kellőképpen a jogosultságát, és egyikről sem kérdezték meg a népet, hogy akarja-e vagy sem.

Az 1989-es II. Magyar Köztársaság megteremtette a demokratikus polgári jogállam kritériumrendszerét - de ezzel a magyar nemzet nem lett igazán nagy, és élni sem annyira élt vele eddig. A rendszerváltozás veszteseinek aránya bármelyik közvélemény-kutatásban a megkérdezetteknek 60 százaléka felett van, és jelenleg sincsen semmilyen élő republikánus hagyományunk - a baloldalon, persze, néha próbálkoznak, de a politikai marketingüzenet része soha nem telik meg igazi társadalmi kohéziós tartalommal, a köztársaság meg senkit sem érdekel, főleg nem azt, akinek az érdekeit kellene, hogy képviselje: a magyar népet. A kapitalizmussal, a demokráciával és a piacgazdasággal csatolt áruként megkaptuk a köztársaságot is, ami a kommunizmusból tekintve vonzóbbnak tűnt.

Itt van például a Gerő András által említett autoritásdeficit. Ez ugye generálhiba a rendszerben, ilyet keresni a köztársaságban "nem ér", mert ilyet az - főleg a miénk - nem tud. Erre a bajra a franciák találtak ki ellenszert - igaz, az is csak átmeneti megoldás volt -, az erős köztársasági elnöki funkciót.

Ez az intézmény nálunk is szóba került a rendszerváltáskor (az FKGP, a KDNP és az MDF részéről), de a liberális verzió győzedelmeskedett, és a gyenge, protokolláris köztársasági elnöki funkció alakult ki.

Eszerint egy pártok választotta intézménynek, személynek kellene pártok felettinek lennie! Az erős köztársasági elnök francia találmány, a köztársaság és a királyság államformájának a hibridje, melynek az volt az alapja, hogy az elnököt a nép választja. De Gaulle, az eredetileg monarchista nemes "köztársasági monarchiát" (monarchie républicaine) hozott létre az V. Köztársaságban.

Ez a forma életében tartósnak bizonyult, mivel erősen személyhez kötött volt. De az 1980-as évektől ugyanúgy agonizál (Chiracnak és társainak köszönhetően), nem tudja saját magát megtartani. Franciaországban sem volt tehát hosszú életű - és nem adoptálható Magyarországra. Ott a cohabitation rendszere volt az, ami meggyökeresedett (a kétfajta többség közösen kormányoz), de ez is a korrupció melegágyává tette a francia államszerkezetet.

Itthon legkésőbb 2006 megmutatta, hogy a magyar köztársasági elnök szinte semmire sem képes, voltaképpen báb a pártérdekeket képviselők kezében. Még a saját maga által erkölcsi válságnak hívott helyzetben sem tudott potentátként fellépni, nemhogy a szükséges politikai balansz lett volna. Pártjátszmák nyűgében vergődik, kezét súlyos politikai és gazdasági lobbiterhek kötik meg. A köztársasági elnök sohasem volt össznemzeti, legfőképpen pedig nem nemzetfeletti személy.

Nálunk az efféle elnökmodell nem lett valóság, nem működött sohasem. A magyar köztársasági elnöktől az autoritás és a valódi (közjogi alapokra támaszkodó) szuverenitás mindig is távol állt. Legjobb esetben egy "szimpatikus fickó" volt, bájos protokollszerepben a népnek (Göncz "Árpi bácsi" - volt néppárti politikus ezt a feladatot meg is oldotta), a kicsit kisebb autoritásigényt a nép nem szerette (Mádl Ferenc), mert ott rögtön kilógott a lóláb, hogy a köztársasági elnököt Magyarországon nincs miért tisztelni, nincs miért és mit viszonyítani hozzá. Ő igazodik másokhoz.

A magyarnak királyság kell és király, aki a nemzet felett áll - de annak része, és aki dinasztikus politikát folytat. Ez a géniuszunk, ilyen uralkodók emelték fel a nemzetet Szent István óta, ez a valós, csak elfeledett történelmi hagyományunk. A kommunizmus kiölte, elkorcsosította az autoritásigényünket, de az ma is megvan, a pártvezérekben ezt keresi a nemzet: a viszonyítási alapot. Ez a néplélek, a valóság, ami akkor tör felszínre, amikor a krízis nagy.

A Magyar Királysággal az a szerencsés helyzet, hogy nem kell kitalálni (úgy érzem, Gerő András mégis ezt akarja - és megint külföldi, sőt republikánus alapon, lásd az Egyesült Államokat), mert a királyságunk itt maradt a köztársaságok korában is. Épen, de elhagyatva. Olyan közjogi rendje van, amely a Szentkorona-tanon alapszik, jelenleg is törvényes, csak nem tud érvényesülni.

A Szentkorona-tan pedig az egyik legrugalmasabb államvezetési rendszer, amelyet a magyar nemzet saját magának hozott létre, organikusan, hosszú évszázadokon keresztül, ahogyan az események és az egyéni, jól megfontolt, igazolt érdekei azt éppen kialakították. Gerő András mégis külföldi példákkal jön elő, amelyek szépek meg nagyon demokratikusak, de nem sok közük van a Magyar Királyság legutóbb (1944-ig) működött államrendszeréhez.

A Szentkorona-tan azért is fontos, mert két másik alappillért hoz működésbe: a történeti alkotmányunkat és a jogfolytonosság helyreállításának az igényét és lehetőségét. A nemzet 1944 óta vár rájuk - de a politikai elit ezt azóta sem állította vissza. Például 1989-ben lényegében szóba sem került a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain, helyette az utolsó kommunista országgyűlés megszavazta a köztársasági államformát, az állampárt, az MSZMP eredeti javaslata alapján, amelyen persze a demokratikus ellenzék alakított egy kicsit, de engedte, hogy ebben meneküljön előre a kommunista párt reformszárnya. A jogfolytonosság helyreállításának a menete a királyságban adott - erre nem olyan régen, alig több mint nyolcvan éve volt példa befejezett folyamatként (1920-26). A protokoll ma is érvényes lehet.

A királyság egyik legfontosabb feladata volna, hogy benne az uralkodó uralkodjon, az állam pedig újra kormányozzon. Ha A-t mondunk - márpedig Gerő kimondja az A-t -, akkor az adott szabályrendszerben ki kell mondani a B-t is. A köztársaság politikai vezetése képtelenné vált a köz által igényelt, az állam fenntartásához szükséges funkciók betöltésére. Az ország lakossága alapvető szükségletekben lát hiányt, amelyet az államnak kellene kielégítenie - mindenhol, ahol működő államról beszélhetünk. Napjainkban a közegészségügyünk helyzete kritikán aluli, a közbiztonság sok helyütt nem is létezik, az oktatásrendszer pedig többszöri reform után sem hozta el a képzettség olyan fokozatát, amely legalább a kompetencia szintjén kezelné a végzetteket a munkaerőpiacon.

A II. Magyar Köztársaság jelenleg nem birtokolja az "erőszak monopóliumát". Ebből egyenesen következik, hogy a köztársaság gyenge állam - egyebeken kívül annak következményeképpen, hogy a balliberális kormányzat elmúlt időszakában ez volt a fő célkitűzés. A köztársaságot fenntartó demokratikus berendezkedés veszélyben van, az állam nem tudja saját magát védeni a saját rendezési elve alapján. A rendőrségnek nincsen becsülete, nincsen ethosza, nincsen valós rendfenntartó funkciója.

Az elmúlt három évben azonban sikerült olyan szintre felhozni a demokratikus állam rendőrségének technikai potenciálját a politikai tüntetésekkel szemben, amilyen a puha kommunista diktatúra legmélyebb éveiben sem volt meg (mondjuk az 1970-es évek közepétől). A köztársaság ma nem tudja megvédeni a lakosság számottevő részét - emiatt különféle paramilitáris csoportok jönnek létre, s ezekhez a rend fenntartását várva sokan csatlakoznak. Az emberi kiszolgáltatottság egyéni, de összetartó közösségeket érintő, tragédiáiból szinte minden hétre jut egy kijózanító adag a tömegkommunikációs tudósításoknak köszönhetően.

Összegezve: a köztársaság egyszerűen nem működik, a sokadik nekifutásra sem igazolta történelmi létjogosultságát. A köztársaság ma már sem mint államforma, sem mint létforma nem megfelelő a magyarság számára. A jelenlegi gazdasági és politikai válság kijózanítóan rámutat mindenre, ami nem működik tovább az életünkben - és azt igényli, ami megtart minket a viharban. A királyságunk ilyen volt ezer éven át, a különböző koncepciójú köztársaságok pedig hat évtized alatt sem bizonyították ilyen tulajdonságukat. Miért kellene hát ragaszkodnunk hozzájuk?

A királyságunk, persze, nem "varázspirula", ami meggyógyítja minden kínunkat és bajunkat. De mindenképpen olyan keretet biztosít a politikai nemzet számára, amelyben a Kárpát-medencében mindig is élni akartunk, és élni tudtunk. Ideje van a visszatérésnek, hogy előre tudjunk lépni egy nagyot.

A szerző történész, Regnum! portál, Miles Christi-főszerkesztő