"Megint égtek a mécsesek, a sziklakertben, a temetőben, a szobámban, és mindenütt - írja http://kevi1916.nolblog.hu/. És persze ott is, ahol soha nem alszanak el, mert belül lobognak, a mellkasomban. Talán, csak akkor hunynak ki, ha majd egyszer értem gyújt valaki mécsest. De ma még bennem lobban a láng. Mindazokért, akik úgy távoztak el, hogy itt hagytak magukból valamit. Apám például a jóízű nevetését. Emlékszem, bajban tudott a legnagyobbat kacagni. Szegény, folyamatosan bajban volt, az élete szerencsétlenül alakult. Apa, tudod, már egy jó ideje én is folyton nevetek. Nagymamára nem emlékszem, pedig hároméves koromig nevelt, de azt hiszem, ő hagyta nálam a puha érintést, ami gyerekek közelében naponta előjön. Nagyapám pedig a huncut mosolyát felejtette itt. Aprócska örömeit még anyám zsarnokoskodása mellett is megcsinálta, és senki sem tudott úgy kacsintani, mint ő. Nagypapa - psszt, titok! -, de nekem is vannak örömszigeteim. Aztán itt van Olga néni, az anyósom, aki nekem adta a püspökkenyér illatát, szerencsére a kézzel írott receptjeivel együtt, így aztán, ha néha sütök, végtelen hosszú sor kanyarodik az ajtóm előtt. Gyuri bá' a kék szemét hagyta itt, az eget és a tiszta gondolatait, de ezt csak az láthatja, aki egészen közel hajol, mert elbújt barna szememben. És még rengetegen vannak, akik nálam hagytak valamit, persze, nem csak szépet, hirtelen haragot, zöldszemű szörnyet, időnként elsárguló szívet. Mert emberek voltak, emberek, akikkel már soha többé nem ülök egy asztalhoz. Sokan vannak, és egyre többen lesznek, de a mellkasomban akkor is mind elférnek majd.

Égnek a mécsesek, nálad is kedves olvasóm. És talán neked is van egy, ami mindegyiknél nagyobb lánggal ég."