A szociális kártya botránya

Monokon a törvény szerint pénzben járó szociális segélyeket, így a rendelkezésre állási támogatásként (rát) járó 28 500 forintot ezentúl olyan kártyán adják a jogosultaknak, amelyről csak meghatározott boltokban meghatározott termékeket lehet venni. Ez nem bankkártya, nem a pénz használatát könnyíti, hanem a jog szerint járó támogatás felhasználását korlátozza. Ami botrányos.

Szakmai botrány

Általánosan elfogadott szociálpolitikai elv, hogy a támogatásokra jogosultak számára a lehető legtakarékosabban a lehető legnagyobb segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy a támogatást igénybe vevők a többségi társadalomhoz hasonló körülmények között, jogaikat szabadon gyakorolva élhessenek.

Ezt a célt alapesetben a pénzbeli támogatások biztosítják a legcélszerűbben: a pénzt a jogosultak szabad akaratukból, a nekik megfelelő célokra költhetik el. Két kivételt ismer a szociálpolitikai szakirodalom, melyekben a támogatásokat természetben (vagy ami ezzel egyenértékű: utalványban, kötött felhasználású pénzben) érdemes adni.

a) Ha valamely termék, szolgáltatás fogyasztásához a fogyasztó magánérdekén túl erős közérdek is tapad. Ilyenek például a védőoltások, az egészségügyi szűrések, a köztemetés, a közoktatás és az oktatásban való részvételt segítő javak: tankönyv, étkezés. (A fenti javak, szolgáltatások egy részét kötelező is elfogadni, igénybe venni: kötelező védőoltás, tankötelezettség stb.)

b) Akkor is érdemes a támogatást természetben nyújtani, ha a piacok nem működnek, ha nem lehet megvenni a szükséges javakat pénzért. Emiatt kell az éhínségek helyszínére rizst szállítani, és nem jó megoldás pénzt adni az éhezőknek. Fejlett piacgazdaságokban pénzért csaknem minden beszerezhető, ritka kivétel pl. Magyarországon az, hogy a bérlakáspiac kiépületlensége miatt a szállást természetben kell biztosítani a fedél nélkülieknek.

A ritka és speciális kivételektől eltekintve a természetbeni támogatás, így a szociális kártya is - költséges, káros, és rosszabb segítséget nyújt, mint a pénz.

A következők miatt:

A természetben nyújtott támogatások drágák. A megfelelő méretű tornagatyát beszerezni, eljuttatni a támogatandónak sokkal költségesebb, mint a pénzt odaadni.

A kártya is költséges. Költségekkel jár az előállítása, a pénzügyi művelet elvégzése, ára van a kártyalimitek betartatásának, az elveszett kártyák letiltásának, a kártyára eladott termékek készpénzre való "viszszaváltásának". Ezeket a költségeket az önkormányzat fizeti ki - és másvalaki árként (költség + haszon) megkapja. (Pontosabban szólva, hogy mennyi ez a felár, és ki fizeti, erről eddig nemigen esett szó, de hogy valahol keletkezik risztelni való haszon, azt már tudjuk: Népszabadság, 2009. okt. 28, Monok és a cigányvajda: maffiaüzlet a szociális kártya?)

A kártya gyengíti a versenyt, torzítja a piacot. Készpénzért ott lehet vásárolni, ahol a legalacsonyabb áron a legjobb árut, szolgáltatást biztosítják - kártyával pedig csak ott, azt és annyiért, ahol, ami és amennyiért az elfogadóhelyen kapható.

A kártyának korrupciós hatása van: szabályos, átlátható versenyeztetés nélkül szinte bizonyos, hogy a kártya az erős befolyású termelők és szállítók termékeire s a haverok boltjaiban teremt állami pénzen garantált keresletet.

Kialakulnak a másodlagos piacok: senki semmilyen formában nem tudja megakadályozni, hogy a természetben kapott támogatást vagy a kártyáról vásárolt terméket a következő sarkon fél áron készpénzzé tegyék. Az első számú támogatott így nem a jogosult lesz, hanem az, aki a terméket fél áron megveszi. A támogatás kiszámíthatatlanul szétcsorog, miközben a célcsoport támogatása gyengül.

A kártyás terméklista voltaképp összeállíthatatlan: nincs ember, aki meg tudná mondani, milyen termékekre van szükségük pontosan a segélyből élőknek. Van-e méltányolható szükségük tűre és cérnára, szögre és csavarra, gatyagumira, befőttesüvegre és vájdlingra, fűrészre és piszkafára, villanykörtére és bicikli-szelepgumira, mészre, buszjegyre és biztosításra? Ha a kártyáról csak egy adott termékkört lehet megvásárolni, akkor a létszükségleti javak beszerzéséhez újabb, kiegészítő segélyt kell bevezetni.

A kártya megbélyegez, létrehozza a páriák kasztját. A segélyezett szülőket kizárja abból a lehetőségből, hogy akár csak egyszer is fagylaltot vegyenek a segélyből a gyereküknek. Hogy lehessen egy pillanat, amikor azt tehetik, amit egy átlagos szülő. Miközben a lakosság körében nincsen születésnap és szilveszter koccintás nélkül, a segélyezettek soha nem koccinthatnak, és 40 fokban sem ihatnak meg egy hideg sört.

A kártyához irreális követelményeket kapcsolnak. Valóban, a szegények körében a világon mindenhol az átlagosnál több cigaretta és alkohol fogy. De kikényszeríthető-e ezek tiltásával az egészséges fogyasztás? Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor talán már másnak is eszébe jutott volna. A civilizált világban ilyesmi nem szokott senkinek eszébe jutni az egészségtudatosságra nevelés kapcsán.

Ha a kártyán levő pénz elég lenne a normáknak megfelelő termékkör megvásárlására, melyen túl minden más kiadás fölösleges, akkor volna morális alap a szabad fogyasztói választás korlátozására. Ám senki nem kíván garanciát vállalni arra, hogy a kártya szabályszerű használatával a családok az alapvető létszükségleteiket biztosíthassák. Ez maga a felelőtlen hatalmi cinizmus: a szociális jövedelmekből a fogyasztói szabadság minimálisra zsugorításával lehet vásárolni valamit (a haveroknál azt és annyiért, amit és amenynyiért el akarnak adni), de semmiféle garanciavállalás nincs arra, hogy így akármilyen nyomorszinten, de meg lehet élni.

A segélyezetti létből való kitörés elengedhetetlen feltétele, hogy a segélyezettek is gyakorolhassák szabadságaikat: informálódjanak a piacokon, alkudozzanak, kerüljenek kapcsolatba azokkal a piaci szereplőkkel, akiken keresztül alkalomadtán munkát, jövedelmet találhatnak. A kártyával a piaci kapcsolatok beszűkülnek, a segélyezettek továbbizolálódnak, a pénzzel való gazdálkodás tudása és felelőssége gyengül. Ez csak további leépüléshez és beszűküléshez vezethet. Mintha épp ez lenne a cél - pedig a civilizált világban épp az ellenkezője.

A kártya története napjaink társadalompolitikai perverzióinak esszenciája.

Megjelenik benne:

A szegények megvetése és gyűlölete: a támogatási rendszerek működtetésére felhatalmazott szereplők a támogatás helyett fontosabbnak tartják a szegények fegyelmezését, rendszabályozását. Mintha a szegények jövedelme elégséges lenne a tisztes léthez, csak ki kell kényszeríteni, hogy jól költsék el a pénzt - mert ők ehhez hülyék, vagy erkölcsileg annyira elfajzottak, hogy nem is akarnának jól élni.

Mintha a szegénységnek kizárólag egyéni okai lennének: mintha a szegénység beteges vagy deviáns magatartás, morális fogyatékosság lenne. (A felelősségeket az áldozatra visszaterhelő bűnbakképzés mechanizmusa ugyanaz, mint a megerőszakolt nők esetében: vessenek magukra, ha olyan provokatívak voltak...) Ha pedig a szegénység okai alapvetően nem társadalmi eredetűek, akkor sem az országos, sem a helyi hatalomnak nincsen felelősségük benne: a szegénység deviancia, ami mintha meg is szűnne, ha a nyomorultak a hatalmi kényszereknek engedelmeskedve "rendes, hálás, alázatos emberként" élnék életüket.

A középosztályi irigység működik itt: a segélyezettek léhák, lusták, erkölcsi nullák, ha többet kapnának, azzal sem jutnának semmire, minden rájuk költött fillér kidobott pénz, kapja meg inkább más, legyen belőle haszna a kártyakibocsátónak meg a boltosnak - azok rendes emberek.

A kártya a jogállam kereteit feszegeti. A jogok, az alkotmányos korlátok felesleges akadékoskodások. Azokat betartani csak azoknak kell, akiknek lehet félnivalójuk a következményektől. Ha az ember befolyásos, közhatalmi pozíció védi, akkor nincs mitől félni, és nem kell sokat törődnie az akadékoskodásokkal (értsd: az alkotmányos keretekkel); akkor az ember mindent megtehet, amit jónak lát. Pellengért felállítani, halálbüntetést bevezetni "sajnos" még nem áll módjában a jog által már eddig is gúzsba kötött polgármesternek - de a szociális törvényeket már ma is semmibe lehet venni, és úgy lehet osztogatni a központi költségvetésből az önkormányzatnak juttatott forrásokat, az adófizető polgár pénzét, ahogy a polgármesternek tetszik.

És mit lehet tenni?

A monoki kártya botránya ellen nyilvánvalóan a törvény erejével lehet csak fellépni. Ami nem könnyű, hisz egy "elszabadult hajóágyúként" funkcionáló önkormányzattal szemben a jelenlegi közjogi keretekben csak kevesen (leginkább az Alkotmánybíróság és az Állami Számvevőszék), nem túl gyorsan és nem túl erélyesen képesek fellépni. Pedig a kártya egyértelműen és súlyosan sért egy sor alkotmányos elvet és jogszabályt.

Az alkotmányos jogállam alapvető elve, hogy alapvető jogokat, így bármiféle szabadságokat kizárólag törvények által lehet korlátozni. A szociális törvény szerint járó pénzek felhasználásának korlátozását is csak törvény írhatja elő - mindenkire nézvést egységes, normatív elveket követve.

Az Alkotmánybíróság által is elismert alkotmányos államcél az alapvető létfeltételek biztosítása, döntően a segélyezés eszközeivel. Ha még a jelenlegi, igen alacsony szintű garanciavállalás feltételeit is lerontják, az nem védhető sem erkölcsi érvekkel, sem az Alkotmánybíróság ítéleteinek szellemében.

Állami pénzeknek piaci szereplőkhöz való közvetlen vagy közvetett eljuttatása csak szabályszerű versenyeztetéssel, az EU és a Magyar Köztársaság közbeszerzési szabályainak betartásával lehetséges. A kártyaelfogadó helyek kizárólagos körének, azaz az állami pénzeken megvásárolható termékek körének és a kereskedőknek a kiválasztása, meghatározása is csak így lehet törvényes. A kártya bevezetése nyomán az állami pénz garantáltan bizonyos termékek áraként bizonyos forgalmazóinál landol. Ilyen esetekre vonatkoznának épp a közbeszerzési szabályok. Átláthatatlan kiválasztási kritériumok mellett önkényesen meghatározott beszállítók és piaci szereplők kiválasztása a korrupció gyanúját veti föl, s ennek kivizsgálását indokolja.

Ami mindezen túlmutat...

Nem lehet érvényes társadalmi-politikai cél, hogy az amúgy is nagy gondok között, nemritkán nyomorban élők mozgásterét jelentős ráfordításokkal korlátozzuk. Közpolitikai cél csak az lehet, hogy a legitim, társadalmilag elfogadott és progresszív irányokba ható mozgástereket növeljük, hogy a segélyezettek perspektíváit szélesítsük. A kártya mindenben ez ellen hat: a segélyezetteket semmivel nem viszi előbbre a jobb élet és a munkaerő-piaci részvétel felé - viszont jelentősek a vele járó közkiadások.

A szegénységben, nyomorban élők szabadságuk beszűkítésére csak három módon reagálhatnak:

a) Passzivitásba, depresszióba süppedhetnek, visszafoghatnak minden aktivitást.

b) Szerencselovag módjára a társadalom legitim, elismert lehetőségein kívüli kalandokba bonyolódhatnak. Ennek vannak enyhébb formái is, de a legtöbb ilyen út a kriminalitás határán fut, vagy azon túl. Feketemunka, félkarú rabló, illegális kereskedelem, kurválkodás, bódító eszközök, uzsora stb.

c) Megpróbálhatnak erőszakkal kitörni a tehetetlenségből.

Az első két reakció már igencsak tömegessé vált, de az erőszak eszkalálódása is mindennapos tapasztalatunk. S az önkény és az erőszak csak további erőszakot szül, akkor is, ha a hatalom képviselői kezdeményezik.

Nos, ebből a perspektívából igazán botrányosak napjaink fejleményei - nemcsak a kártya, hanem a többi szabadságkorlátozó, öncélúan regulázó szociális fejlemény is (a családi pótlék természetbeni nyújtása, segélyek megfaragása, öncélú feltételekhez kötése stb.).

Ezek az intézkedések ugyanis gyűlöletből, dühből, indulatból fakadnak, azoknak igyekeznek megfelelni - és azokat gerjesztik tovább. Egyetlen problémát sem oldanak meg, de annál többet mélyítenek el.

A modern világot, az európai civilizációt gyakran jellemzik a racionális problémamegoldó gondolkodásra való képességgel, a problémák megoldására való törekvéssel. A dühből, indulatból táplálkozó helyi és országos politika a következményekkel nem számol, szűk látókörű és ostoba, a modern európai civilizációtól távol áll.

Politikai nézetekkel, meggyőződésekkel lehet is, kell is - azonban az önsorsrontó ostobasággal nincs mit, nincs min - vitatkozni. Európában a szegénység elleni küzdelem éve lesz 2010. Nálunk meg a szegények elleni küzdelemé.

Abban a küzdelemben nem csak a szegények nyerhetnek sokat.

Ebben meg csak veszíteni lehet, nem csak a szegényeknek...

A szerző szociológus

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.