A jelenlegi, homályosan értelmezett válságnak nem az alkotmány az oka és nem is oldható meg alkotmányozással, különösen nem zavaros értéktartalmú koncepciókkal. Úgy tűnik, a jelenlegi helyzet nem kedvez a megfontolt, koherens és modern alkotmányszöveg kialakításának. Válságunk része az is, hogy a véleményformáló értelmiség egy része is hajlik a jogállami értékrend feladására.

Gerő András egy lényegében igaz diagnózis alapján a beteg gyors kimúlásának terápiáját ajánlotta (Mozgássérült alaptörvény, október 17.). Egyetlen komoly tanulsága van az írásnak: inkább ne nyúljunk hozzá az alaptörvényhez, amíg ilyen fogalmi készlettel rendelkezik a liberális és demokratikus értelmiség.

Lehet azonban, hogy Gerő provokál, azért lép ki az alkotmányosság kereteiből, hogy érzékeltesse a bajok mélységét. Ha így van, akkor a cikkel stilisztikai bajok vannak, mert nem mutat utat az olvasónak a szatirikus értelmezés felé. De a jeles történész tud írni, nem szokott ilyen értelmezési bizonytalanságokat okozni. Fenntartom annak esélyét, hogy én nem tudok olvasni, de mégis feltételezem, hogy komolyan gondolta, amit papírra vetett.

Gerő cikke a magyar polgárosodás értékszempontjából indít, amelynek szerinte is része az alkotmányosság, a polgári ethosz. Azt állítja, hogy a polgárosodás társadalmi célját az alkotmány új értékekre állításával lehet elérni. Azt is állítja, hogy megoldási javaslatai liberális és demokratikus tartalmúak, nem sértik a Magyar Köztársaság értékrendjét. Ám ez egyszerűen nem igaz, Gerő megoldásai szembehelyezkednek a rendszerváltás után kialakult alkotmányos értékrenddel. Bajaink tipikus oka éppen az, hogy ezek az értékek akadozva, vagy egyáltalán nem érvényesülnek. Részben a politikai kultúra, részben konkrét szabályozási, intézményi hibák miatt.

Gerő szerint az alkotmány eddig alapvetően jól működött, de nem tudjuk meg, milyen értelemben működik jól az alkotmány, ha ki kell rángatnunk néhány alappillérét. Működik, mert eddig még nem omlott össze, nem engedett teret diktatórikus fordulatoknak? Ha egy alkotmányozó komolyan venné a történész javaslatait, bizony ennek jelentősen megnőnének az esélyei. Vagy attól működőképes az alkotmány, hogy olyan értékrendet közvetít, ami a politikai közösség életképessége szempontjából fontos? Csakhogy nem lehet egyszerre megőrizni vagy erősíteni a demokratikus, liberális alkotmányosságot és ugyanakkor ezen értékek legfontosabb elemeit kiiktatni. A cikkben javasolt megoldások, a demokratikus és liberális önkép álcája mögött egy jogkorlátozó, rendpárti berendezkedést eredményezne. Ugyanis az államforma, a közteherviselés, a jogegyenlőség, az egyéni jogok alkotmányos berendezkedésünk alapjaihoz tartoznak, teljes átformálásuk, átformálja az egész alkotmányt és a politika világát.

Gerő szerint az alkotmány nem tudott megoldani néhány feszítő problémát: a szólásszabadság gyakorlata, a kontraszelekció, az autoritáshiány, a választójog és a közteherviselés lennének ilyen, a polgárosodást nehezítő intézmények. Ám súlyos félreértés azt gondolni, hogy az alkotmány szintjén oldhatók meg ezek a bajok. A jogintézményekkel, a részletszabályokkal kell foglalkozni, azokat kell összhangba hozni az alkotmány elvárásaival, olyan jogalkalmazó intézményeket kell kialakítani, amelyek érvényesítik az alkotmányt, s nem az alkotmány értékrendszerét kell felborítani. Az alkotmány szövegétől önmagában általában semmi nem változik. A végiggondolatlanul kialakított és rosszul működtetett jogintézmények okozzák a Gerő cikkében jelzett területek valóban rossz működését.

A javasolt megoldások kapcsán nehéz elkerülni a szerző hozzáértésének megkérdőjelezését. Fontos, hogy az alkotmányról, változtatásának lehetőségeiről legyen vita, beszéljünk erről. De legyen ennek a beszédnek szilárd kerete és értékrendje! A Kossuth téren 2006 őszén tábort verő szélsőjobboldali alkotmányozók elképzeléseivel nem kellett vitázni, mert szándékaik és javaslataik nyilvánvalóvá tették teljes inkompetenciájukat. Gerő Andrással talán mégis kell vitatkozni, mert az ő szándékai bizonyára éppen ellenkező irányúak.

A gyűlöletbeszéd kezeletlenségét Gerő szerint úgy lehetne megoldani, hogy az alkotmány a különböző közösségeknek kollektív védelmet ad a méltóságukat sértő beszéddel szemben. Ezzel nemcsak az a baj, hogy az "antimagyarok" lennének az első áldozatai egy olyan állami fellépésnek, amely ezt a felhatalmazást bírja, hanem az is, hogy kilép az individuális jogvédelem klasszikus köréből. Unalomig ismételjük sokan: léteznek a használható eszközök, amelyekkel visszaszorítható lenne a gyűlöletbeszéd, nem az alkotmányon múlik, hogy nem alkalmazzák. A közösségi stigmatizációval szembeni fellépés lehetséges az egyén jogainak helyes értelmezésével. Van szabályozási szükséglet ezen a területen, mert valóban sokat romlottak a közállapotok az elmúlt két évtizedben, de a szabályozási szükséglet a hatályos alkotmánnyal konform törvényhozással kielégíthető.

Gerő Andrásnak igaza van abban, hogy az állam működését paralizálja a rossz kiválasztási mechanizmus, ezen belül a politikai lojalitás szempontjának dominanciája. Ezért sincs társadalmi bizalom az intézmények iránt. Valóban meg kell teremteni a vazallus logika ellensúlyait, garanciákat és szűrőket kellene beépíteni a jelölési, kiválasztási folyamatba. Az alkotmánybírák esetében azonban általában a politikai önmérséklet és a nyilvános kritika szokta a kontroll szerepét játszani, az alkotmánybíróság gyakorlatilag a politikai és szakmai elemek egyensúlyára épül. Itt is elkelne jogszabályi módosítás, például a testület eljárásának szabályozásával korlátozni lehetne az értelmezési önkényt. De aki azt írja, hogy az AB-be jelölteket "véleményezze az a testület is, amelyik a főbírót véleményezi", az egyszerűen nincs tisztában a bírói hatalom és a hatalommegosztás alapjaival. A rendes bíróságok igazgatását végző testület (az OIT) erre nem csak és elsősorban azért alkalmatlan, mert ott eddig a szakmai szempontok érvényesültek a legkevésbé, hanem azért, mert egy másik hatalmi terület igazgatásához szükséges kompetenciákkal és szempontokkal rendelkezik. Elvileg. Tudjuk, hogy itt is jelentős szabályozási szükséglet merült fel azért, hogy alkotmányosabb működésre lehessen szorítani ezt a testületet. Gerő javaslata nagyjából olyan, mintha a történettudományi intézetek igazgatójelöltjeit a történelemtanárok véleményeznék. Gerő másik példája a köztisztviselők felkészültségét ellenőrző szűrő bevezetése. Addig a pontig lehet vele egyetérteni, amíg a Magyar Akkreditációs Bizottságot nem hozza fel példának. Ezt a rosszul szabályozott, sok konfliktussal működő szervezetet, amelynek közjogi státusza is bizonytalan. A professzionális nyilvánosság, amelyet a jelölés részévé kíván tenni Gerő, jelenleg önmagában inkább a rendies viszonyokat konzerválja és a személyes kapcsolatok, elkötelezettségek hálóját intézményesítené. Itt is néhány aprónak tűnő intézményes megoldás vezethet el egy professzionálisabb állami működéshez: összeférhetetlenségi szabályok, nyilvános, objektív versenyvizsga, teljesítménymérés, ellenőrzés. Ugyan mit oldana meg egy szakmai testület? Milyen professzionális etikával rendelkeznek ma a különböző foglalkozások? Rájuk lehet-e bízni az ellenőrzést minden további nélkül? Melyik professzionális nyilvánosság tölti be ma a szakmai kontroll szerepét? Melyik az, amelyik nem rendesen működik? És főleg: miért kell ehhez az alkotmányt átírni?

A választójog regisztrációhoz kötésével kívánja Gerő szűkíteni a populizmus, a demagógia vevőkörét. Ám a politikailag érdeklődő állampolgárt nem lehet előállítani regisztációval. A névjegyzékbe való felvétel technikai megfelelője néhány államban az elektronikus regisztráció. Az állampolgári tudatosság biztosításához javasolhatta volna Gerő a műveltségi cenzus bevezetését. Ez lett volna koherens a többi javaslat értékeivel.

Az adóhátralékosok, adócsalók választójogtól való megfosztása szinte értelmezhetetlen. Adócsaló jogilag az lehet, akiről jogerős bírósági döntés mondta ki, hogy bűnös módon megszegte adózási kötelezettségeit. A büntető törvénykönyv előírhatja a közügyektől való eltiltást. Akár arra a logikára alapozva, hogy a közügyek intézésébe ne szóljon bele az, aki megsérti a közteherviselésre vonatkozó alkotmányos kötelezettségét. Az elítéltek politikai jogainak gyakorlásával kapcsolatban a nemzetközi tendencia a fejlett jogállamokban éppen ellentétes a cikk szellemiségével: akit nem tiltott el a bíróság a közügyektől, annak szavazati jogát nincs miért korlátozni. Nem az adócsalók, a korruptak tényleges elítélése javíthatna inkább a közteherviseléssel kapcsolatos igazságképzeteken? Itt is felesleges, sőt diszfunkcionális az alkotmányhoz nyúlni.

És persze végül a monarchia. Az olvasónak leginkább itt válhat gyanússá: a szerző viccel. De a játék kedvéért vegyük komolyan: a megkérdőjelezhetetlen autoritás igénye veszélyes terepre vezet. Lehet vitatkozni a köztársasági elnök választásának, hatásköreinek szabályozásáról. Mérlegelni lehet, hogy ezek a szabályok felelősek-e azért, hogy nincs pártok feletti tekintélye az elnöknek. De a köztársasági államforma megkérdőjelezése nem lehet értéksemleges. Aki ma Magyarországon a monarchiát választja, az 1946 előtti uralmi hagyományokat is választja, annak minden következményével, terhével együtt. Ma egy demokrata egyféleképpen választhat monarchikus államformát, ha kiköltözik egy nyugat-európai királyság területére. Azok ugyanis más hagyományokkal, történelemmel, alkotmányos "batyuval" rendelkeznek. Az a nemzeti egység, amelyet egy történelmi patinával ellátott spiritualitás tükrözne ebben a régióban, bizonyosan nem egyeztethető össze egy modern alkotmányos állammal. A köztársasági eszmének vannak demokratikus és alkotmányos alapjai. Nem az államformáról kell vitát nyitni, hanem a köztársaságról! A monarchiából következő minden további abszurd és kezelhetetlen következményre már nem is érdemes szót vesztegetni.

Nagy baj van, ha a liberális, demokrata értelmiség nem érzékeli az alkotmányosság határait, fogalma sincs, mire való az alkotmány és hogyan lehetne felhasználni valóban súlyos bajaink orvoslására. A Habsburg Intézet igazgatójának szövege nem tudja előrébb vinni a magyar köztársaság ügyét, mert operettországot vizionál.