Ha a nyugati hatalmak valóban hajlandók hasadóanyagot szállítani a szóban forgó teheráni kutatóreaktor számára, akkor - az iráni elnök szavaival - a tiltás helyett az együttműködés mezejére léptek. A másik oldalon viszont az is kiderülhet, hogy Teherán az atomenergia hasznosításához való, gyakorta hangoztatott jogot valóban békés keretek között képzeli-e gyakorolni, vagy tervei között, ha titkon is, még mindig ott szerepel az atomfegyver előállítása.

Tény, hogy Irán még 1970-ben aláírta az atomsorompó-egyezményt, amely nem engedélyezi nukleáris fegyver gyártását, viszont nem tiltja az urándúsítást. Az Egyesült Államok azonban a titkos iráni atomprogram részben nyilvánosságra került részletei alapján azzal vádolja Teheránt, hogy nukleáris fegyver előállításán fáradozik. Hat évvel ezelőtt az Európai Unió nyomására Irán megígérte, hogy felhagy az urándúsítással, ám 2004-ben maga közölte, hogy mégis folytatja azt. Mindezek ellenére sincs konkrét bizonyíték arra, hogy Irán valóban atomfegyver előállításán munkálkodna. Teherán váltig állítja, hogy békés célokra szánja az általa dúsított uránt, amelyre azért van szüksége, hogy ne függjön idegen hatalmaktól, és a nukleáris képesség teljes vertikumával rendelkezzék az uránbányászattól a dúsításon át az energiatermelésig.

Soha, egyetlen percig sem volt kétséges, hogy az iráni atom kérdése távolról sem csupán ipari, energetikai probléma, hanem legalább annyira politikai ügy. Washington térségbeli szövetségese, Izrael számára meg egyenesen létkérdés. Tel-Aviv jó ideje növekvő aggodalommal figyeli, hogy Irán programja sokkal kifinomultabb és szélesebb körű, mint volt az egyetlen iraki atomreaktor, amelyet Izrael 1981-ben lebombázott. Ráadásul az izraeli hadsereg információi szerint Iránnak erős befolyása van a Hamasz radikális csoportjaiban - nem is beszélve a libanoni központú síita Hezbollahról -, s számos bizonyíték támasztja alá azt a feltételezést, hogy a palesztinok által a térségben elkövetett támadások jó részét Teherán szervezte és pénzelte. Azt már csak ráadásként említhetjük, hogy Iránnak olyan rakétái vannak, amelyekkel Izrael is elérhető.

Mégis, mi késztethette akkor Ahmadinezsadot, hogy elhúzza a mézesmadzagot a nyugati hatalmak orra előtt, s "kiszolgáltassa magát" a tőlük érkező tisztított fűtőanyagnak? A kérdésre alighanem az iráni belpolitikában kell keresnünk a választ. A legutóbbi elnökválasztás idején kirobbant válság, az utcai zavargások jól demonstrálták, hogy Irán távolról sem egységes az Izrael megsemmisítését és a nyugati hatalmak "sátáni" megítélését hangoztató politikát illetően. Az új hangot, a békülés szándékát, a külső és belső stabilitás óhaját, ha egyelőre nem sikerült is győzelemre vinni, azért ott maradt az emberek fülében, emlékezetében.

E miatt tűnik bombahírnek a fűtőanyagcsere elfogadásának teheráni szándéka. Azt meg írjuk a hagyományos iráni propaganda számlájára, hogy Ahmadinezsad elnök mindeközben kijelentette: hazája jottányit sem enged az atomenergia-hasznosításhoz való jogából.