A teljesség igénye nélkül

Igencsak felháborítanak azok a megnyilvánulások, amelyeket a jövő évi költségvetés tárgyalása során tapasztalatok. Elszomorít, hogy milyen sok a tájékozatlan ember, akiket önös érdekből ráadásul még fel is használnak.

Meg kell állapodni abban, hogy továbbra is mi legyen ingyenes szolgáltatás - amit az állam a mindannyiunk által befizetett adóból fedez - és miért és milyen mértékben kellene az egyéneknek fizetniük. Az állam által nyújtott szolgáltatások közül azokat, amelyeket a társadalom tagjai közösen vesznek igénybe (pl. közigazgatás, rendőrség, árvízvédelem stb.) fedezze az állam. Az egyénileg igénybevetteknél az látszik logikusnak, hogy ne mindenki adóját növeljék miatta, hanem az fizessen, aki igénybe veszi. Az egyénileg igénybe vett szolgáltatások feltételeinek megteremtéséhez (pl. iskola, kórházak, utak építése) az állam is járuljon hozzá.

A rendszerváltás után nem változtattuk meg a nagy ellátó rendszereket és így tovább folyik a túlköltekezés, az ország eladósodása. A megszorító csomagok ideig-óráig stabilizálják a költségvetést, de ahhoz, hogy a hitelből való túlköltekezés megszűnjön, vagy a kiadásokat kell csökkenteni vagy a bevételeket növelni. El kell dönteni, hogy több adót akarunk-e fizetni vagy egyes szolgáltatások igénybe vételéért mi fizetünk részben vagy teljesen.

A teljesség igénye nélkül egy-két példa: az oktatásban kell-e a pluszszolgáltatásért (nyelvvizsgára, felvételire való felkészítés) fizetni? Legyen-e tandíj a közép- és felsőoktatásban? Ha igen, minek alapján? Tanulmányi eredmény, szociális helyzet? Mindkettő? Milyen betegség, kezelési mód tartozik bele a minden biztosítottat megillető egészségügyi ellátásba? Milyen különleges kezelésért kellene fizetni? Különszobát vagy soronkívüliséget - természetesen nem sértve a sürgősséget - lehetne-e pénzért vásárolni? A jóléti szolgáltatásoknál valóban szükséges-e a teljes ingyenességet biztosítani a közlekedésben a nyugdíjasoknak? Nem volna elegendő egy minimális összegű, 300-500 forintos havi bérlet? A MÁV-nál és a Volánnál csak pár 90 százalékos oda-vissza út?

Tollam 85. évem, 41 évnyi közgazdásztanári tapasztalatom és a jó szándék vezette.

Dr. Dienes Éva

Budapest

 

Ördög a részletekben

Ha Orbán van, árverezés nincs címmel (október 13.) ismertették a Fidesz elnökének a TV2 Naplójában elhangzott kijelentését: kormányra kerülésükkor első intézkedésük lesz, hogy jogszabályi eszközökkel leállítsák a nehéz helyzetbe került családok lakásárverezését.

Itt álljunk is meg egy szusszanásra. Roppant kíváncsi lennék a hogyan részleteire. Hogyan tud az állam beavatkozni ilyen polgári jogi megállapodásokba? Kézenfekvőnek látszik a párhuzam a rendszerváltás utáni kormányzati intézkedéssel, amikor egyoldalúan módosították a korábban létrejött lakáskölcsön-szerződéseket, azok háromszázalékos kamatát piacivá változtatva. Az Alkotmánybíróság akkor ezt jóváhagyta, elfogadván azt az érvet, hogy a költségvetés súlyos állapota szükségessé teszi a veszteséget okozó feltétel módosítását. A Sólyom-féle testület később ezt azzal tette a "láthatatlan alkotmány" részévé, hogy kimondta: alkotmányos alapjog (ez esetben a jogbiztonság, a szerződés sérthetetlensége) csak akkor és annyira korlátozható, amikor és amilyen mértékben az egy másik alapjog (itt az állam működésének biztonsága) érvényesülését előmozdítja.

Csakhogy most szó sincs olyan szorító helyzetről, amely ilyen radikális beavatkozást indokolttá tenne, ráadásul akkor az állam volt a hitelező, jelenleg viszont magánszemélyek és magántulajdonú gazdasági társaságok (pénzintézetek) közti szerződésekről van szó. Ebbe a jogviszonyba az állam lényegében nem avatkozhat bele, a polgári jognak ugyanis van egy alapvető, noha az alkotmányban nem rögzített, de mégis alapjoginak tekinthető szabálya: a felek a törvényes kereteken belül szabadon állapodhatnak meg a szerződés tartalmában. Ez a piacgazdaság egyik sarkköve. Vagyis a lakáshitelek ügyében legfeljebb egyedi felülvizsgálat lehetséges, például erőfölényes magatartás, aránytalan és egyoldalú feltétel miatt.

Az állam tehát nem iktathatja ki a szerződési szabadság alapvető jogát. Erre ígéretet tenni éppoly felelőtlenség, mint kötelezettséget vállalni az elemek féken tartására. Vagyis nemcsak arról van szó, hogy az árverések megtiltása esetén ki az ördög fogja törleszteni ingatlanfedezetű hitelét, ha úgysem kell félnie a végrehajtástól, hanem arról is, hogy nem lesz olyan idióta bankvezető, aki ilyen körülmények közepette engedélyezné a kölcsön folyósítását.

Bak Mihály

újságíró, Budapest

Elmentünk a falig?

 

Charles Gati washingtoni politológus 75. születésnapja alkalmából interjút adott a legnagyobb magyar nyelvű amerikai lapnak, az Magyar Népszavának, amelyet az MTI nyomán ismertettek.

Harminc-negyven évvel ezelőtt voltak olyan érzéseim, mint most amikor az Ebben a harcban elvész Magyarország című (október 10.) írást olvastam. Akkoriban Moszkvától kaptunk finom, vagy durva figyelmeztetést, ha kilógtunk a sorból, ha nemzeti érdekből óvatosan Nyugatra nyitottunk. Mintha ez mostanában megismétlődne, csak fordítva.

A Johns Hopkins Egyetem professzora kijelenti, hogy két tendenciával nem ért egyet, így azzal: "a külpolitika leszűkítése külgazdasági politikára, mintha az egyetlen külpolitikai érdek a befektetők odacsábítása lenne. Ezzel leértékelődik a külpolitika legfontosabb, nemzetbiztonsági tartalma". A másik - szerinte zavaró - tendencia a Putyin Oroszországához fűződő bensőséges viszony, amely "nem méltó egy olyan országhoz, amely felkelt 1956-ban az oroszok ellen, és a NATO tagja".

Jó! Ne legyünk híd! Legyünk gát? A magyar-orosz kapcsolatok minősége függjön a mindenkori amerikai-orosz kapcsolatok állapotától? A mi dolgunk csupán az, hogy kiszolgáljuk az atlanti/amerikai politikát? Most, hogy javulóban vannak az orosz-amerikai kapcsolatok, engedélyezik, hogy a mi kapcsolataink is javulhassanak?

Charles Gati őszinte jó szándékkal figyelmeztetett minket, hogy meddig terjedhet külpolitikánk önállósága. Mégis: nyilatkozatának tartalma talán jobban sérti a nemzeti büszkeségemet, mint akár a szlovák nyelvtörvény. A magyar származású amerikai politológus véleményét a kis államokat megillető, szokásos amerikai vállveregetésnek szánta, de engem mintha fejbe vertek volna.

Éljen az Egyesült Államok és Magyarország örök, testvéri és megbonthatatlan barátsága!

Szalay László

Budapest

Éljünk békében!

 

Igaza van Szilágyi Ákosnak - a bocsánatkérés a politikai élet rituális eleme lett. Gyerekkorom jut az eszembe a Bocsánatkérések kora című (Hétvége, október 10.) cikkét olvasva, amikor engedve a felnőtti kényszernek - nem őszintén fájlalva, ami történt vagy elhangzott - bocsánatot kellett kérnem.

A mostani bocsánatkérések sajátossága, hogy olyanok mondják, akik még nem is éltek akkor vagy gyerekek voltak, amikor az inkriminált esemény történt. Erkölcsileg csak akkor ér valamit az aktus, ha nem formális, hanem őszinte. Ilyen volt pl. Willy Brandt térdre esése a varsói gettófelkelés hőseinek emlékműve előtt. Ez a megrázó emberi és politikusi gesztus megismételhetetlen - minden további aktust fölöslegessé tett.

Nem helyes, hogy sok esetben kormányok, államfők, egyéb politikusok elvárják a megismételt bocsánatkérést, mint amolyan "autodafé"-t. Ez nem egyéb, mint a már begyógyult seb felkaparása. Nem helyes és nem célravezető valakit, aki akkor még nem is élt, arra emlékeztetni, hogy családja, közössége annak idejét mit tett.

Vajon örülnénk-e, ha minket, mai magyarokat, akiknek ősei ezer évvel ezelőtt végigrabolták Nyugat-Európát, folyton "A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket"-re emlékeztetnének? Vagy a norvégokat arra, hogy mit is cselekedtek a viking kalózok?

Spongyát rá! Éljünk békében!

Dr. Del Medico Imre

Budapest