A szerző filmrendező

Jó régen vagyok már filmrendező, tudom, mikor ez a kezdetben alig észrevehető, ragadozókra jellemző, szemvillanásokkal kísért lopakodás elkezdődik a filmesek között, akkor a vizuális kultúra végzetes veszélybe sodródhat.

A csoportosulások ilyenkor nem annyira tartalmi koncepciókról, irányzatokról, új alkotói vágyakról szólnak; ez az elkerülhetetlen változások rémületének korszaka, a helyezkedésé, a hátbaszúrások, a koncszerzés, a pozícióvédelem, a privilégiumvédelem tervezgetésének időszaka.

A lezser pulóverek alatt, vagy a fénylő zakók zsebeiben ott vannak az élesre töltött töltőtollakkal, rafináltan megfogalmazott titkos beadványok, többféle változatban; ott vannak a feljelentések, a lejárató listák, néhol még a "verőlegények" névsora is. A lazán kedélyeskedés csak látszat, mely nagyon is csal, hisz mindenki tudja, hogy nem "babra megy a játék".

Az idei harc elvetemültebb, radikálisabb és vészjóslóbb, mint a korábbi szakmai átszervezések idején bármikor, mert most párt- és kormányváltásról is szól. Olyan fordulatra van szükség, mondják sokan, amely minden ízében újat kell hozzon az ország életében, "s a szélkakas csikorog élesen..."

Egy eltökélt, ügyes dokumentarista most sok mindent tetten érhetne a filmszakma életéből, ha lenne a kuratóriumoknál olyan készenléti keret, mely még a szocialista időkben is létezett, hogy rendkívüli esemény esetén azonnal lehessen támogatni egy élő probléma boncolását felvállaló dokumentumfilmet.

De ilyen most nincs.

Pénz- és hatalomváltás, játékos csere, úgy hírlik, együtt jár a demokráciával. De a változásokról szóló vitában most nyomuk sincs a valódi kérdéseknek. Pedig az elmúlt időszak filmes teljesítményeiből kiindulva egyértelmű, hogy az eddig is sokat vitatott kuratóriumi rendszer végleg megbukott, melegágya lett a felelőtlenségnek, más megoldást kell találni. A rendezőt háttérbe szorító, producerközpontú szisztéma nem bizonyította, hogy alkalmas a filmektervekben rejlő lehetőségek teljes kibontására, s törekvés sem látszott a filmkészítés gazdasági és kulturális alkotójellegét tükröző optimális arányok megtalálásárara.

Egyértelmű az is, hogy a mai rendszerből hiányzó felelősség, a szakszerű - nem túlbürokratizált - működés, egy-egy filmötlet, filmterv, forgatókönyv megérlelésének biztosítására a MŰHELYNÉL még nem találtak ki jobbat. Persze aki a régi stúdiórendszerre gondol, nagyon naív, vagy túlságosan is ravasz, mert hogyan is akarhatná bárki a lehetetlent: visszafelé forgatni a "történelem kerekét".

Folyosókon, büfékben, paternosterekben, elegáns kertvendéglőkben hallom, hogy a dán modellt kell megvalósítsuk, mert az a legjobb. Mások viszont a holland modellre esküsznek, vannak, akik Amerikát emlegetik, vagy a francia rendszert... Az innováció a mai világban nem ismer országhatárokat. Én mégsem tudok másra - csak a magyar modellre gondolni:

A ma már idős mesterekként - talán kissé érdemtelenül háttérbe szorított rendezők néhány örökérvényű művére, melyek a '60-as években világhírt szereztek Magyarországnak. A magyar dokumentumfilm örökérvényű történelemíró hagyományaira, a Balázs Béla Filmstúdió és a nyomába induló játékfilmes stúdiók eredményeire, vagy a hetvenes években olasz filmkritikusok által elnevezett Budapesti Iskola kíméletlen rendszerkritikai vonulatára, mely tűpontosan elemezte egy társadalmi rendszer fenntarthatatlanságának okait s jelezte megreformálhatatlanságát, vagy a magyar népmesei hagyományokat is életre keltő rajzfilmesek sikereire itthon és a világban.

Igen.

Van MAGYAR MODELL.

Csak építeni kell rá.

De sajnos jobban bízunk az idegen megoldásokban s túl ritkán nézünk a saját orrunk elé.

A magyar modell főszereplői: a MŰHELY, az arányos hatalommal együttműködő RENDEZŐ és PRODUCER, s az a sok önfeláldozó szakember, a STÁB, melynek nagyrésze szétszéledt, csak egy kisebb hányada tudta átvészelni az utóbbi évtizedek értelmetlen átszervezéseit.

Filmrendező kollégám egy gyűlésen érthetetlen dolgot állított, mikor a dokumentumfilmesek nagyrésze által támogatott külön dokumentumfilmes szemle ellen kardoskodott. Azt találta mondani: "vegyétek tudomásul, hogy ez a szakma baloldali és zsidó..."

A kijelentés képtelen, de élesen rámutat egy ostoba és egy végzetes torzulásra.

Vannak a zseniális művészek, a kimagaslók, a közepesek és a csapnivalók. Van a jó és fontos film, meg a rossz és érdektelen. A minőséget nem lehet balra vagy jobbra tologatni, különösen nem egy olyan országban, ahol ezek az emblémák nem is fedik le az igazi tartalmakat.

Pártalapon nem lehet a művészet fölött bábáskodni.

A mű létrehozása valójában olyan mint egy szülés. Más állapot.

Kell hozzá a pénz és az a bizonyos "9 hónap", egy nagyon kényes, felelősségteljes gondoskodás a maga más állapotában...

S még egy valami.

Az a kultúra-gazdaságtani szféra, amely nem sorolja a művészeti alkotást a Kalasnyikov-gyártással egy sorba.

A mozgóképkultúra képviselőinek többsége abban egyetért, hogy egy új magyar felíveléshez átalakításra van szükség, a mozgókép gyártásán és terjesztésén túl a finanszírozás és elosztás, a reklám, a nézői befogadás, a képzés és a kritika megújítására is.

Teljes körű, árnyalt és arányos átalakításra, a kapcsolódó területek reformjával együtt. Csak így lehet ismét régi rangjára emelni a magyar filmet.

Nem régi módon kell csinálni a filmeket, hanem a régi ranghoz méltón, hogy újra meghódítsuk a világot.