Klaus hosszú ideje megrögzött euroszkeptikusként szajkózza, hogy ha a lisszaboni szerződés életbe lép, akkor megrendül a tagországok szuverenitása, az unió pedig tulajdonképpen szövetséges állammá süllyed. Tovább gerjesztette az indulatokat, amikor bejelentette: mindenképpen ő lesz az utolsó európai politikus, aki aláírja a lisszaboni szerződést. Ha egyáltalán valamikor rászánja magát erre a lépésre. Célját tulajdonképpen már el is érte, hiszen az eredményes ír népszavazás és lengyel kollégájának szignója után immár egyedül Csehország, pontosabban az államfő a hunyó. Ugyanis a prágai parlament két háza már hónapokkal ezelőtt, méghozzá nagy többséggel jóváhagyta ezt a dokumentumot.

Ő azonban tovább feszítette a húrt. Utolsó szalmaszálként még az alkotmánybíróságba kapaszkodik, amely már egyszer kimondta, hogy az uniós dokumentum nem sérti a cseh szuverenitást. Feltehetően a jövő hétre elnapolt verdiktje sem lesz más. Ezért az elnök előhúzta a lomtárból a szudétanémet-kártyát, amelyről nyilván jól tudja, hogy cinkelt, hiszen az uniós alapjogok chartájának nincs visszaható hatálya. Ám ez a lap mindig hatásos, mert máig sokan tartanak a második világháború után a szülőföldjükről kiűzött németek kárpótlási igényeitől. Mások emlékezetében pedig nem halványult el az a történelmi trauma sem, amikor a brit és a francia szövetségesek Hitlerrel szemben cserbenhagyták Csehszlovákiát. Nyilván irracionálisak a félelmek és párhuzamok, viszont nem kevés cseh gyalogpolgár tudatában kísértenek. Akiknek fogalmuk sincs arról, mi fán terem a lisszaboni szerződés és az uniós alapjogok chartája. Ezért kezdett nemzeti hangok pengetésébe az elnök. Bízva abban, hogy valamilyen engedményt csak sikerül kicsikarnia. Akkor majd nem tűnik megalkuvónak a hazai közvélemény előtt, ha mégis beadja a derekát. S akkor 2013-ban, második megbízatási idejének leteltével, reményei szerint rettenthetetlen cseh hazafiként kerülhet be a történelembe. Vagy kellő tekintéllyel folytathatja politikai karrierjét, mert még akkor, hetvenkét évesen sem szeretne kivonulni a közéletből.

A világlapok címlapján szerepel. A közismerten önimádó elnök aligha bánja, hogy negatív hősként, mert odahaza sokan elhiszik neki, hogy tulajdonképpen az unióban dominanciára törekvő nagyhatalmak ellen harcol. Ezért is vezeti toronymagasan a cseh politikusok népszerűségi listáját. Neves cseh közéleti személyiségek viszont mind erélyesebben figyelmeztetik őt: parlamenti demokrácia és nem elnöki önkényuralom van az országban. Ezért írja alá végre az uniós dokumentumot. Vagy pedig mondjon le.

Nagy kérdés, vajon észérveikkel sikerül-e rádöbbenteniük az elnököt arra, hogy leginkább hazájának árt, de az unió előrelépését is gátolja, ha még tovább feszíti az egyébként is pattanásig feszült uniós húrokat.