Marabu

Kétfajta bakelitpolitológus-intézet létezik.

Az egyik valamely politikai párt holdudvarában működik (a párt pénzeli és használja); a másik a piacról él, és ahhoz is alkalmazkodik. A "piac" részint itt is a pártokat jelenti (megrendelőkként), másrészt a médiát, hisz az abban való minél reprezentatívabb jelenlét teszi eladhatóvá a céget és áruját.

Véleményem szerint az első csoportba tartozik a Századvég és a Nézőpont (Fidesz), illetve a Progresszív (MSZP), továbbá a Republikon (SZDSZ); a másodikba a Vision Consulting és a Political Capital. Ja, és a Méltányosság - bocs, ha kihagytam valakit, senkit sem szeretnék megbántani.

A bakelitfiúk tudják: a reprezentatív médiatérbe három jogcímen lehet bejutni: "emeszpésként", "fideszesként" vagy "függetlenként". A "függetlenek" valójában nem azok, csak nem egy, hanem két ponthoz függesztik (s a kettő közt folyvást "középre" pozicionálják) magukat. A és B pólus közé - tekintet nélkül azok elhelyezkedésére, az általuk képviselt politikai minőségre. Ők azok, akik a politikai szereplők mérése során egyenlő mérce alkalmazása helyett mindenáron egyenlő mérési eredményre törekszenek. Hitlerről és Churchillről így írtak volna annak idején: "az előbbi más pártokhoz való viszonya komoly kritikára ad okot; míg utóbbi az egészséges életmód terén küzd kihívásokkal". Így lett Orbán és Gyurcsány egyformán populista és egyformán vezér.

Ezek a se hús, se hal fiúk az istennek sem vesznek tudomást a politikai fundamentalizmus jelenségéről, hiába van ennek már könyvtárnyi irodalma Nyugaton. Hiába ez az egyetlen kód, amelynek segítségével adekvát módon értelmezhető mindaz, ami az elmúlt években Magyarországon történt: ami a magyar politika világát kiforgatta a sarkaiból. Ami megjelent a jobboldal elvadulásában, a teljes politikai spektrum drámai átalakulásában. A pártpolitikai versenyt felváltó háborúskodásban, a politikai közbeszéd és eszközhasználat eldurvulásában, az ellenfél ellenségként való kezelésében, az indulatok elszabadulásában, a politika világnézeti, morális, illetve transzcendens igazolási kísérleteiben, egyházi tényezők ehhez csatlakozó partnerségében; a politika szekuláris világával való hol szimbolikus, hol valóságos szembefordulásban stb.

Mindhiába, mert ha bedobnák a politika értelmezési (játszó)terébe a politikai fundamentalizmus mázsás kövét, az ripityára törné a bakelitlibikókát, amit mindenáron egyensúlyban kell tartaniuk. Így aztán Orbán mondhat, tehet bármit, sose válik szélsőségessé, mindig komilfó demokrata marad.

A Jobbik színre lépése

nagyon jól jött a bakelitpolitológusoknak, hisz innentől kezdve nem kellett a mércével bajlódniuk: Vona a szélsőséges - Orbán pedig (bontson bár kordont vagy jogállamot) a mérsékelt. Innentől legföljebb arról lehet elmélkedni - persze csak szakszerűen -, hogy vajon miért nem határolódik el a Jobbiktól a Fidesz. Ami legalább annyira vicces fölvetés, mint arról morfondírozni, hogy a tigris miért nem ítéli el a sakál ragadozó természetét.

Ám a Jobbik váratlan kalamajkát okozott azzal, hogy 15 százalékot kapott az EP-választáson. A bakelitlogika szerint ebből a következő adódik: mivel demokratikus választáson, a néptől nyertek legitimációt, ezért demokratikus pártnak kell őket tekinteni. (Mintha Hitler attól, hogy egykor a duplájánál is többszázaléknyit kapott a német néptől, nem maradt volna az, ami: egy rohadt náci.)

Amúgy nem haragszom én a bakelitfiúkra. Többüket ismerem (egy-két lányt is): értelmesek, ügyesek; emberként rokonszenves, sőt kiváló némelyikük (persze akad köztük rókalelkű is). Ám meggyőződésem: ők is részei, mondhatni, alkatrészei annak a magyar pártpolitikai vircsaftnak, ami a finanszírozástól a kommunikációig alapvetően hamis. És amit jövőre fel fog számolni a kétharmados többségű Fidesz - a harmadik magyar köztársasággal együtt. Hogy ez bekövetkezik, ahhoz - sok egyéb mellett - bizony kellett a bakelitpolitológia szíves (bár jórészt öntudatlan és akaratlan) közreműködése is.

De térjünk vissza a Jobbikhoz. Az idei nyárra kialakult zavarba ejtő helyzetben az egyik (lassan csak volt) párt gazdátlanul maradt bakelitintézete rászánta magát, hogy górcső alá vegye Vona pártját, és föltegye neki a kérdést: demokrata vagy-e? És a kérdésre igennel válaszolt: a Jobbik demokratikus párt!

"Szélsőségesen antiliberális, az alkotmányos berendezkedésünket és a piacgazdaság alapjait egyaránt megkérdőjelező, ám demokratikus párt a Jobbik."

Hogy a túróba lehetséges ez? - ötlik fel az emberben a kérdés. Hogy a túróba volna demokratikus, aki megkérdőjelezi - alapjaiban - a parlamentáris demokrácia és a liberális jogállam alkotmányos rendszerét a piacgazdaságéval együtt? Miféle szakértelem, miféle tudomány kell ahhoz, hogy erre a képtelen eredményre jusson valaki? (Idősb Antall József mondása jut eszembe, miszerint "Igazán nagy marhaságot csak tanult emberek tudnak mondani!")

Nézzük meg közelebbről a Republikon tanult (fiatal)embereit! Akik az akadémiai tudomány jegyében így indítják a maguk - 18 fejezetből álló, 18 oldalas! - dolgozatát: "Komoly vita alakult ki..., hogy menynyiben demokratikus, illetve antidemokratikus párt a Jobbik... E vita két szélső álláspontja: Az egyik álláspont szerint a Jobbik nem... más..., mint a többi demokratikus párt... A másik szélső álláspont szerint a Jobbik szinte vagy egészében fasiszta párt."

Hát igen: a bakelitfiúk egy lépést se tesznek, míg - jobbról és balról - a hónuk alá nem kapták a maguk mankóit. Amíg ki nem jelölték a két "szélső" pólust - és köztük a kályhát, ahonnan elindulhatnak. Nézzük, merre.

"A Jobbik nem kérdőjelezi meg a többpárti demokráciát... ugyanakkor... élesen szemben áll a fennálló alkotmányos berendezkedéssel" - állapítják meg. Nekem pedig ismételnem kell magam: hogy a túróba lehetséges ez? Hisz a fennálló alkotmányos berendezkedés a többpárti demokráciát intézményesíti: aki tehát szemben áll az előbbivel, annak szembe kell állnia az utóbbival is! De ne adjuk föl a reményt: a magyarázat (a szakma ördöge) talán a részletekben lesz.

A részletekről azt írják a fiúk, hogy a Jobbik "szakítana a részben az 1946. I. törvényre, részben az 1956-os forradalom hagyományaira alapozott politikai berendezkedésünkkel". Az első stimmel - a második nettó hülyeség. Ugyan miféle közjogi relevanciával bír az '56-os forradalom? Csak nem azzal, hogy pár napra visszatért az 1945-47-es (szovjet kalodába zárt) többpárti koalíció? Ugye nem erre gondolnak, amikor az 1989-ben kikiáltott Magyar Köztársaság politikai berendezkedésének fundamentumát keresik? Hát akkor mire? A munkástanácsokra netán?

Azt is írják a republikonosok, hogy a Jobbik "nem vitatja a szabad választásokon alapuló többségi uralom helyességét". Utána meg ezt: "olyan alkotmányos szisztéma feltámasztását sürgeti, mely... az általános választójogot nem biztosította". Megáll az eszem! Hát milyen "szabad választás" az, amelyik nem az általános választójogon alapul?! Természetesen semmilyen.

Megállapítják még a fiúk, hogy a Jobbik "a bírósági ítélet negligálásán túl nyíltan semmibe veszi az állam erőszak-monopóliumát". De hát milyen demokratikus párt az, amelyik a jogállam elemi normáit tagadja?! Semmilyen!

"A Jobbik deklarált célja a piacgazdaságból való... ťkimaradásŤ. Nem egyszerűen a[z] állami beavatkozást preferálja a Jobbik, hanem a piacgazdaság rendszerének megdöntését..." Na, ne! Hallott már valaki (bármely században, bármely kontinensen) olyan demokráciáról, ami nem a piac és a magántulajdon alapján működött? Mert én - bár történelemtanár a becsületes szakmám - nem hallottam. De akkor hogyan lehet demokratikus az a párt, amelyik fölszámolná a demokrácia gazdasági és társadalmi alapjait? Mondjuk együtt, fiúk: sehogyan!

Konstatálják azt is a Republikon ifjú tudósai, hogy a szóban forgó párt vezetői oda nyilatkoztak: "ha hatalomra kerülnek, megszüntetik az RTL Klub és a TV2 televíziókat, a székházukat pedig földig rombolják". Továbbá hogy a céljuk: "Nemzeti Sajtófelügyelet: az írott sajtót ellenőrző állami intézmény, amely nemcsak törvényességi, de ťerkölcsi szempontbólŤ is vizsgálná a lapok tartalmát." Kezdek elbizonytalanodni. Lehet, mégis én vagyok a hülye, és demokratikus pártoknál tipikus, hogy hatalomra jutva cenzúráznák a sajtót?

Aztán előbukkan a mindent föloldó terminus technicus: "A Jobbik egy illiberális, rendpárti demokráciát tart kívánatosnak, vagyis világnézeti alapon szűkítené a... rendszerváltáskor garantált szabadságjogokat."

Az "illiberális demokrácia"

a legújabb - nemzetközi - politikatudományos spanyolviasz. Valami vezérkolompos föltalálta, a sok kis tudós meg bégeti utána! Mert, kérdezem én: milyennek kell elgondolnunk az illiberális demokráciát? Nyilván olyan lehet, mint a cukorízű só, a trágyaillatú parfüm, a víz alatti repülőgép meg a távcsöves biliárddákó! Merő képtelenség! Miféle "demokrácia" az, ahol elnyomják az egyén szabadságjogait: a szólásét, a sajtóét, a gyülekezését és így tovább? Illiberális?! A demokráciához valóban elég volna annyi, hogy a megfélemlített, manipulált nyájat időnként beterelik a fülkékbe, hogy leszavazzon az autokrata rezsimre? (Esetleg egy kis részük a statisztaként a színpadon hagyott ellenzéki pártocskákra?) Ugyan már!

A demokrácia liberális - vagy semmilyen!

Az a politikai berendezkedés, amit ma demokráciának nevezünk, nem oly régóta létezik: mai rendszere a XX. század elejére kristályosodott ki Nyugaton a modern társadalommal együtt - többféle intézmény és tradíció egyesítéséből. Egyik (a legrégebbi) alapelemét a liberális szabadságjogok rendszere és az alkotmányos jogállam képezi. Ami viszont csak a másik alapvető vívmány: az általános, titkos és egyenlő választójog, illetve az ennek alapján tartott szabad választások intézményesülésével együtt hozta létre azt a szisztémát, amelyet (harmadik elemként) a tartós gazdasági növekedésen alapuló jóléti társadalom stabilizált a második világháború után.

Ha a fenti három elem bármelyike kikerül a rendszerből, az megszűnik annak lenni, ami. Hátulról kezdve: a demokrácia a társadalom anyagi stabilitása nélkül hamar ingataggá válik; általános választójog és valódi szabad választás, illetve egyéni szabadságjogok nélkül pedig menten véget ér! S ahol véget ér, ott az autokratikus rezsimek kezdődnek (amelyek valóban illiberálisak).

A republikonos fiúk idézik a Jobbik egy dokumentumából azt a célkitűzést, amely "a pusztító neoliberális elvek helyett a krisztusi tanítás egyetemes és időálló értékrendjére" hivatkozik. Ennyi erővel idézhették volna ezeket is: "Valljuk, hogy nemzetünk erkölcsi megerősödése csak a krisztusi tanításon alapulhat, és ehhez a magunk eszközeivel politikai pártként is hozzá akarunk járulni... Számunkra a nemzeti identitás és a kereszténység egymástól szét nem választható fogalmak... Pártunk keresztény, értékelvű mozgalom, vagyis minden szavához, tettéhez, működése minden eleméhez az isteni törvényekbe és az egyetemes emberi értékekbe vetett hit szolgál forrásul."

Ez a vallás és a politika egybeforrasztása.

A politikai fundamentalizmus

Az, amit a nyugati társadalom- és politikafejlődés a polgári átalakulással egyszer már maga mögött hagyott. Amikor az uralkodók "Isten kegyelméből" származó hatalma kiüresedett (vagy megszűnt), s a kormányzás a nép választotta parlament által megbízott, neki felelős miniszterelnök (vagy a közvetlen mandátumú elnök) feladata lett. Legitimáció és felelősség egyaránt "lentről" származott, illetve "lefelé" irányult: a hatalom demokratikussá vált. Mindennek szerves része volt a szekularizáció: állam és egyház szétválasztása.

Egy politikai fundamentalizmus alapján álló párt tehát eleve nem lehet demokratikus. A Jobbik sem. A Fidesz sem!

A demokrácia szekuláris - vagy semmilyen!

A demokratikus fölfogás abból indul ki, hogy a politika nem más (nem több!), mint különféle érdekek és értékek képviselete; ezek szabályozott keretek közt zajló versenye. A demokrácia világában nincs alapvető morális különbség a szereplők között. Egymást ellenfélnek tekintik, akit le kell győzni - s akivel adott esetben meg kell egyezni, együtt kell működni.

A politikai fundamentalizmus világa merőben ellentétes ezzel: eleve monolitikus struktúrát feltételez. A más értékrendet képviselő politikai szereplő itt (ha van egyáltalán) nem ellenfél, akit le kell győzni, hanem ellenség, akit meg kell semmisíteni. Mert szembeszáll az isteni renddel: a Gonoszt képviseli. Nincs hát jussa a politikai részvételre, hisz rosszat akar az embereknek. A politika itt nem legitim érdekek ütköztetése, hanem végső morális küzdelem, lelki és világnézeti harc, mely életre-halálra megy. A politikustól erkölcsi útmutatást várnak hívei, ő pedig teljes odaadást, hitet kér cserébe. Hisz maga is a felsőbb hatalom küldötte, s mint ilyen, nem egyezkedik, nem köt alkut a gonoszszal.

Ki nem ismer a fentiekben Orbánra? Aki nem akar.

Például a Republikon (s az összes többi) Intézet. Amelyik - mint láttuk - tudományos vizsgálatnak vetette alá a Jobbikot, és megállapította róla, hogy alapjában véve demokratikus párt.

A fiúk vegyelemezték a lócitromot - és konstatálták, hogy félig ehető.

Mivel zárhatnám ezek után a cikkemet?

Egy utolsó idézettel: "Jelen tanulmány szerzői szerint pusztán retorikáért - a legszélsőségesebb eseteket kivéve - egy demokratikus rendszerben senki nem nevezhető antidemokratikusnak."

A fiúk Kis János legrosszabb magyar tanítványai. Mert ő sem azt mondja, hogy aki antidemokratikus eszméket vall, az demokrata - hanem csak azt, hogy az előbbihez joga van.

Fiúk! Megehetitek a tudományotokat!

A szerző közíró