A magyar közoktatás mindmáig nem tekinti feladatának sem az alapvető állampolgári, sem az alapvető piaci ismeretek átadását - kell e külön említeni: a régióban utolsóként. Bár a jogszabályok (az iskolák igénye esetén) már most is lehetővé teszik bevezető tárgyak oktatását, sőt erre alkalmas tankönyvek is születtek már, ezen ismeretek elsajátítását mégsem soroljuk az "éretté válás" feltételei közé. Pedig a demokratikus keretek aligha érnek sokat, ha nem próbáljuk meg feltölteni őket tartalommal. Hogyan várhatnánk el felelős állampolgári magatartást a lakosságtól, ha fel sem hívjuk a figyelmét a rendszerváltás adta új keretek lehetőségeire?

Vérmérséklet kérdése, hogy mindezt a szabályozás impotenciájával vagy a politika nagyon is tudatos paternalizmusával magyarázzuk: tény, hogy a rendszerváltás óta a magyar egyetemekre is tilos bevinni a politikát. Bár a felsőoktatási törvény megengedő ebben a tekintetben, a felsőoktatási intézmények belső szabályzatainak többsége egyértelműen tiltja a politikai szervezetek megjelenését. Pedig egy működő demokráciának nélkülözhetetlen eleme az országosan fejlett vitakultúra, a nemcsak érvelni, de mások érveit is meghallani képes, konszenzusorientált választópolgárok térnyerése. Fejlett demokráciákban Dániától Amerikáig az egész világon ennek mindennél fontosabb terepe az egyetem. Itthon a közélet kitiltása a felsőoktatási intézményekből húsz évvel ezelőtt is vitatható lépés volt, mostanra azonban teljesen védhetetlenné vált: ugyan ki mástól várhatnánk a politikai kultúra javítását, ha nem a leendő értelmiségtől?

A rossz szabályozás ráadásul - kifinomult kiskapuérzékkel megáldott országunkban - szinte soha nem éri el a célját, csak a potyautas magatartást erősíti. Az egyetemi szervezetből kinőtt Jobbik példája jól mutatja, hogy a politika óhatatlanul átitatja az egyetemek és a főiskolák mindennapjait: a kérdés csak az, mennyire átlátható keretek között. Márpedig ad hoc rektori döntésekre bízni az egyetemi rendezvényeket nem tekinthető éppen nyílt versenynek - és esetenként a döntést meghozók is kellemetlen helyzetekbe sodródhatnak. A hallgatók pedig csak burkolt formában, gyakran civil szervezetek álcája mögé bújva szervezhetnek maguknak közéleti témájú programokat. Tekintettel a magyar politikai kultúra fejletlenségére valószínűleg szükséges külön is hangsúlyozni: az elvben elérni vágyott demokratikus berendezkedés alapja éppen a verseny és az átláthatóság lenne.

A rossz lelkiismeretű és álszent struccpolitika egyik szomorú eredménye a magyar fiatalok aggasztóan negatív attitűdje és bizalmatlansága a demokráciával és a politikával szemben. Az Ifjúság 2008 kutatásból kiderül: a fiatal korosztály 14 százaléka bizonyos körülmények között jobbnak tartja a diktatúrát a demokráciánál, 31 százalékának mindegy, 14 százalék pedig nem tudja - a demokráciát támogatók aránya tehát alig 41 százalék. Emellett a politika iránti érdeklődés is kicsi, a válaszadók mindössze 9 százaléka figyeli intenzíven, 60 százaléka egyáltalán nem. A választásokon is csak 34 százalékuk venne részt biztosan. Ráadásul ezen adatok mindegyike romló tendenciát mutat.

A közügyekről való gondolkodás, a politikai szocializáció és az érdekérvényesítés kultúrájának bevitele az egyetemekre sokat lendíthetne a - szintén nem éppen alulról szerveződő - hallgatói önkormányzatok működésén is. Már az is elgondolkodtató, hogy a felsőoktatási törvény értelmében ma elegendő a hallgatók 20 százalékának részvétele az érvényes választáshoz, de a különböző egyetemek hallgatói önkormányzatairól terjedő számos botránymese sem túl felemelő. Ahogy idei tanévnyitó beszédében Pálinkás József, az MTA elnöke is megemlítette: "megtörténhet, hogy a diákokat nem a legtehetségesebb és legdolgosabb társaik képviselik, hanem a sokadik évüket az intézményben töltő, a diákképviseletet jó megélhetésnek tekintő gyenge teljesítményű hallgatók".

A parlamenti pártok ifjúsági szervezeteinek Rétvári Bence (KDNP) által kezdeményezett négypárti felhívása az egyetemi politizálás legitimizálására mindennek fényében feltétel nélkül üdvözlendő. Demokratikus deficitjeink felszámolására persze nem elég, de elengedhetetlenül szükséges. Fonák országunkban ezt jelzi sajnos az is, hogy a HÖOK győri közgyűlése azonnal elhatárolódott - suta érveléssel - a kezdeményezéstől. Hivatalos közleményük szerint: "a magyar felsőoktatás mindenkori kérdéseire, gondjaira nem politikai, hanem szakmai alapon kell válaszokat, megoldásokat keresni." Pedig ha a HÖOK tagjai is bejárnának az előadásokra, tudhatnák, hogy az általuk képviselt álláspont - nevezzük pragmatizmusnak vagy technokratizmusnak - ugyanúgy a politikai ideológiák közé sorolandó, mint a környezetvédelem vagy az egyenlőség eszméje.

Monopolizált helyzetüket nézve persze érthető, hogy rettegve gondolnak új diákszervezetek megjelenésére az egyetemeken, és ezáltal a verseny kiéleződésére alaposan átmelegített foteljeikért. Nem meglepő, hogy a négy parlamenti párt ifjúsági szervezetének közös törekvése beleütközik a monopolizált megoldások haszonélvezőinek ellenállásába. Annál meglepőbb, hogy múlt keddi ülésén a Magyar Rektori Konferencia is elzárkózott a kezdeményezés elől. Igaz, nem a konkrét javaslatra reagáltak - hiszen az csupán az egyeztetés megkezdésére vonatkozott -, hanem az elvileg lehetséges legrosszabb végeredmény ellen tiltakoztak. Sajnálatos, hogy a magyar rektorok is félelemmel tekintenek a politika egészére, és elutasítják a párbeszédet. Csak az nem világos, hogy ők vajon miben reménykednek: mikor és hogyan fog elkezdődni a magyar politikai élet átalakulása.

A szerző Societas-Új Mozgalom ügyvezető elnökhelyettes